Tegnap Barcs, ma Przewodów, holnap?

31 éve a délszláv háborúban Barcsra hullott bomba, tegnap a lengyel kisvárosra. Akkor a szomszédunkban polgárháború dúlt, most egy ország rátámadt a másikra. Figyelmeztető jelek: a béke törékeny. (Vélemény)

És: valamit egészen másképpen kellene csinálnunk.

Kilenc hónapja írtuk, hogy elkezdődött. Azóta tart, de mi, magyarok, lehetőleg nem foglalkozunk vele, megvan nekünk a magunk baja, épp’ hogy kilábaltunk a covidból, a lezárásokból meg az online oktatásból, nyakunkra jött az infláció, az energiaválság, a rezsidrágulás, az élelmiszerek ára meg az egekbe szökött, már követni se lehet.

Ezek meg ott lövik egymást, nincs jobb dolguk?! Putyin, Zelenszkij, Brüsszel meg a szankciók, megbolondult a világ, ki tud ezek között kiigazodni?! Egymást teszik tönkre, meg, főleg, minket.

Magyarországon és Európában is már csak a legvénebbek emlékeznek az utolsó háborúra (apropó: 81 éve Kassára hullott bomba, ennek következtében lépett be Magyarország a világháborúba). Mindenki más a hosszú, véget nem érő békében nőtt föl, abban a meggyőződésben, hogy ugyan más kontinensen még előfordul, de mifelénk kizárt. Nem mellesleg az átlagemberen kívül az országok vezetői is ebben a hitben ringatták magukat, még a Krím 2014-es orosz megszállása után is. Szándékaik ellenére nem kis mértékben előmozdítva ezzel az idén februárban bekövetkezett agressziót. Az utolsó pillanatig bíztak benne, csak tárgyalni kell, eszébe sincs az orosz diktátornak sem háborút kezdeni. Akkor még nem tűnt fel a párhuzam a 30-as évek végén történtekkel, egy másik diktátorral.

Kis ideig felkeltette viszont a figyelmet – még a 90-es évek közepén – egy amerikai professzor könyve, legalábbis szakmai berkekben. Huntington azt fejtegette benne, hogy a hidegháborús korszak lezárulását követően a kulturális és a vallási törésvonalak mentén alakulnak ki újabb civilizációs összecsapások. Európán belül két kiemelt példát említett: a Jugoszlávián belül húzódó (nyugati keresztény, ortodox és iszlám) és az Ukrajnát kettészelő (nyugati keresztény, ortodox) törésvonalat. Sok bírálat érte Huntington könyvét, mégis itt tartunk, ahol.

Pedig a délszláv háború puszta figyelmeztetésnél bőven durvább jel volt. Itt, Nagyatádon közvetlenül hallhattuk a szörnyűségeit, láthattuk a menekültek szemében. 

Hiába akartak akkor ők is békét, ahogy most is mindenki, ki ne akarna? Európa mintegy 750 millió lakosa egyöntetűen így válaszolna, az ukránok és az oroszok különösen, mert ők már újra, nagyon is megtanulták, milyen felbecsülhetetlen érték az. Ez azonban nem valódi válasz, csak porhintésre alkalmas. A valódi válasz arra a kérdésre felelne: hogyan lehetne békét teremteni, mi mindent kellene tennünk hozzá?

Nyilvánvalóan rendkívül szerteágazó és összetett a releváns válaszok teljessége – senkinek ne higgyük el, hogy fekete és fehér a világ. Az viszont biztos, hogy az olyan szörnyű konfliktus, mint az ukrajnai háború, valójában egész Európát fenyegető veszély. Továbbá általános törvényszerűség, hogy csak azt vagyunk képesek igazán értékelni, amiért megküzdünk – ha úgy tetszik: az üdvözüléshez előbb keresztre kell feszülni (hogy a saját civilizációnk keresztény példájánál maradjunk) -,

vagyis a béke kivívását és megtartását személyes és közösségi szinten is a szolidaritás, a párbeszéd, az egymás iránti tolerancia, az odafigyelés és az önzetlenség gyakorlásának sziszifuszi munkájával lehet csak elérni.

Ha azt keressük, ami összeköt. Hiszem, hogy ez az, amit egészen másképpen kellene csinálnunk. És ha ebben az éthoszban meglátja valaki a párhuzamot a krisztusi tanítással, az nem a véletlen műve. Ezt azonban nem hangoztatni, hanem tenni kell(ene).