Műveltség

A művelt ember az, aki olyan szinten ismeri saját környezetét, hogy azt annak sérülése nélkül tudja a maga hasznára fordítva élettérré tenni. Nem kizsákmányolja a természetet, majd magára hagyja, hanem élteti azt.

Vendégszerzőnk, Makkos Péter írása

A címről az emberek egy része talán a Legyen Ön is milliomos elnevezésű vetélkedőre, esetleg az 50 milliós játszmára asszociál, hiszen egy jó adag szerencse mellett épp a fent említett tulajdonságra van szüksége a játékosnak ahhoz, hogy a megnyerhető vaskos bankókötegek birtokába juthasson. Mások talán olyasfajta ismereteket értenek a fogalom alatt, melyeket gazdája kontextusba tud helyezni, s így az értelmezésen túl használni tudja azokat. Ez utóbbi persze közelebb áll a valósághoz. Eszembe jut nagyra becsült nyelvész tanárom, Terts István anekdotája, amit bizonyos társadalmi rétegek szókincsének nyelvtudósok általi megbecsülése kapcsán említett, miszerint az alacsonyabb képzettséghez kötött foglakozást űző egyén szókincse jócskán átlag, mondjuk 2500 alatti. Sokáig elfogadott volt ez a szemlélet, mígnem egy nyelvész fogta magát, kiment a határba, felkereste a juhászt, és megkérte, hogy néhány száz négyzetméteres körzetében nevezzen meg annyi dolgot, amennyit csak tud. Az eredmény lenyűgözte a tudós embert, a „kísérleti alany” ugyanis több száz főnevet (növények, állatok, gombák sokszor többféle megnevezését) említett meg, amit még azzal tetézett – ő nyilván nem tanulta, hogy neki ennél sokkal kevesebbet illene ismernie -, hogy ezek tulajdonságairól, hasznáról, ártalmairól, felhasználhatóságáról is bőven beszélt. De mire akarok ezzel kilyukadni?

A közelmúltban volt szerencsém amolyan kibicként részt venni egy Drávafokon megtartott gyümölcsész találkozón, ahol nagyszerű előadásoknak lehettem szem- és fültanúja. A prezentációk az ökológiai rendszerekkel együttműködő gazdálkodás, azon belül is az agrárerdészet a gyümölcsészet szempontjából tematikája köré épültek. Azért írtam, hogy kibicként voltam jelen, mert sem gyümölcsész, sem erdész nem vagyok, két nap elteltével mégis úgy éreztem, hogy amiről itt szó van, az nemhogy rám is, de mindenkire tartozik. Itt nem valami „méregzöld” agitációra kell gondolni, hanem egy egészen emberi, józan igényre, hogy a népesség növekedése ellenére a termőföldek kizsigerelése helyett fenntartható, önmegújító gazdaságok működjenek minden szinten. De hogy jön ide a műveltség? Az előadások sorát egy olyan szaktekintély nyitotta meg, akit talán nem kell bemutatni, Prof. dr. Andrásfalvy Bertalan. A Duna mente klasszikus ártéri gazdálkodásának legnagyobb ismerője azzal nyitotta előadását, hogy pár rövid mondatban tisztázta a műveltség fogalmát. Mondandójának lényege az volt, hogy a művelt ember az, aki olyan szinten ismeri saját környezetét, hogy azt annak sérülése nélkül tudja a maga hasznára fordítva alakítani, élettérré tenni. Az ember nem kizsákmányolja, erodálja, majd magára hagyja természeti környezetét, hanem része annak, gondozza, élteti azt (milyen szép a magyar nyelv, a föld megművelésének és a szellem műveltségének – nem véletlenül – azonos a szótöve). Ebben az értelemben a Mária Terézia uralkodását megelőző több száz éves időszak Duna menti jobbágysága művelt volt. A vizet nem ellenségnek tekintették, ami ellehetetleníti a gazdálkodást, hanem a mindennapi megélhetésüket biztosító szövetségesnek. Ismerték a Duna vízjárását, ennek megfelelően alakították életüket és fantasztikusan sokrétű gazdaságukat. Minden itt élő ember egyszerre volt halász, gulyás, kézműves és kertész. A folyómederből áradás idején mesterségesen létrehozott csatornák, úgynevezett fokok segítségével vezették ki a vizet, így bizonyos területeket szándékosan és szabályozott módon tudtak elárasztani. Az elárasztott terület kiváló ívóhelyet biztosított a halak számára, biztosítván a bő szaporulatot. Máshol halastavakat létesítettek, amit áradás idején maga a Duna telepített halakkal. A fokokat úgy hozták létre, hogy az apadáskor visszavonuló víz maradéktalanul visszatérhessen a mederbe, mert tudták, hogy a pangó víz megmérgezi a jószágot, így viszont az ár elvonultával dús növényzetű legelőkre hajthatták ki szürkemarháikat. Tudták, melyik gyümölcsfa mennyire tűri vagy igényli az árasztást, és erdőszerű gyümölcsöseiket ennek megfelelően alakították ki. Csak egy kicsinyke szeletét ragadtam ki annak az összetett ökogazdálkodásnak, amit a Sárköz emberei 300 évvel ezelőtt még művelhettek. Aztán jött egy rendelet (1774-ben a Duna szabályozásának és a partok feltöltésének végrehajtásáról) és ezeréves hagyományt áldoztak fel a szó általános értelmében vett „művelt” emberek az iparszerű gabonatermesztés oltárán. A példa nem mai, tanulhattak volna belőle a döntéshozók. És tanulhatnának ma is, mert annak ellenére, hogy ez a bőséget biztosító gazdálkodási forma a maga teljességében nem állítható vissza, legnagyobb kincsünkkel –a vízzel – való okos gazdálkodás a Kárpát-medence felvirágzásának egyik záloga. Ennek ellenére a probléma mára még komolyabb méreteket öltött. Drávafokon nemrég – az ország legkülönbözőbb pontjairól, de még országhatáron túlról is – összegyűlt félszáz ember, akik már elindultak egy olyan úton, amit ez elmúlt párszáz évben annyira benőtt a dudva, hogy szinte járhatatlan lett. Elkezdték tisztogatni, mások számára is járhatóvá tenni. Érdemes odafigyelni rájuk.

Hazaúton feltettem magamnak a kérdést, hogy mennyire vagyok én művelt. Bele is gondoltam, bár ne tettem volna! Mélységesen elszégyelltem magam. A vizek járása kontra boltok nyitvatartása. Szinte semmihez, amit magunkhoz veszünk, közvetlen közünk már nincs. Barbár, szakbarbár nép lettünk, és ahelyett, hogy nekiállnánk dolgozni az ellenkezőjén, elmegyünk és lemérjük műveltségünket egy tévés vetélkedőben. Pénzért, persze.

Ajánlott irodalom:

Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása (2007. Ekvilibrium kiadó)

Gyöngy a sárban (dokumentumfilm) – az alábbi linken:

Első zalai gyümölcsészkönyv – Tájban az ember (Szerkesztette: Lázár Péter, 2010. Göcsej Természetvédelmi Alapítvány) Édenkert (film)  https://www.youtube.com/watch?v=mzUwFnA31uM