Más szemmel
„Nagyatád egy élhető város. Persze, lehetne élhetőbb is. Betegségei gyógyíthatók, de nemhogy gyógyulni nem lesz képes, hanem szép lassan bele fog rokkanni, ha benne élők tényleg elhiszik, hogy: itt nincs semmi.”
Több mint egy éve, hogy Pécsről Nagyatádra költöztünk. A feleségem tizenöt év után: haza. Én ugyancsak másfél évtized után: el. Ismét csak odébb. Három gyermekünk viszonylag jól fogadta a változást, igaz, nem poggyászként kezeltük őket. Mindketten jól tudtuk, hogy iskolát, óvodát, barátokat, szülővárost, komoly „szakrális pontokat” hagynak maguk mögött. Mindezt tették korukat meghazudtolóan, éretten, zokszó nélkül. Nekem a barátoktól, a Mecsektől és a (mohácsi) Dunától való búcsú esett igazán nehezemre, a város maga tizenöt év alatt a romlottság, hanyatlás, a züllés-züllesztés szimbóluma lett számomra.
Idetelepedésünk után sokan megkérdezték, mi vezetett minket ehhez az érthetetlen döntéshez, hogy egy megyeszékhelyet egy határmenti kisvárosra cseréljünk. Én ilyenkor többnyire visszakérdeztem, hogy beszélgetőpartnerem mégis miért tartja érthetetlennek a döntésünket. A kérdésem egy idő után már csak formális elem volt, hiszen a válasz szinte minden esetben kimerült az alábbi két tőmondatban: „Mert itt nincs semmi!” vagy „Mert ott több a munkalehetőség!”. Vegyük sorban. Ebben a városban – méretéhez, lélekszámához képest – kifejezetten sok a program, kikapcsolódási lehetőség, figyelemreméltó kezdeményezés. Néhány példa csak 2017-ből a teljesség igénye nélkül: koncertek helyi (Acoustic Classroom, Fata Morgana, Music Box) és nem helyi (Lilienn és Kónyai Tibor, Rudán Joe, Falusi Mariann, Happy Dixieland Band) előadók közreműködésével, színházi előadások felnőtteknek (Képzelt beteg) és gyermekeknek (Lúdas Matyi) egyaránt, családi programok (Múzeumok Éjszakája, Atádi Sokadalom), hagyományteremtő próbálkozások (Nagyatádi Honvédtalálkozó), kiállítások (Habán kerámiák, Ország László) különböző jellegű és tematikájú táborok. Ez csak egy része az idei felhozatalnak, a hagyományosan, országos szinten megrendezésre kerülő ünnepeket, megemlékezéseket, világnapokat pedig szándékosan nem említettem. A városban gyógyfürdő működik, az íjászat, lövészet, paintball, lovaglás, horgászat, vadászat, gombászás szerelmeseinek sem kell messzire mozdulniuk. Aki pedig hajlandó akár több tíz kilométerrel is elhagyni a város határát, az a Zselic, Kaszó vagy a Dráva-medence páratlan természeti kincseivel ismerkedhet, ami több évre vagy akár egy életre is értelmes időtöltést adhat, attól függően, ki mennyire mélyül el a témában. Tehát az, hogy “Mert itt nincs semmi!”, több mint erős túlzás.
Az, hogy Pécsett több a munkalehetőség, tény. Az volna igazán furcsa, ha nem így lenne. De van ennek egy az álláskeresőkre nézve kevéssé kedvező vonzata: a sok ajánlatra arányaiban sokkal több a jelentkező is. Ezt nem hiszem, hogy különösebben bizonygatni kellene, elég a város csaknem 150.000 lelket számláló lakosságára, valamint az egyetemi és egyéb képzésekről a munkaerőpiacra tóduló fiatalokra gondolni. Visszakanyarodva az eredetileg feltett kérdésre, minket éppen a feleségemnek felkínált munkalehetőség, valamint az ő családjának közelsége, nem utolsó sorban a város szépsége, rendezettsége, nyugalma vezetett ehhez az „érthetetlen döntéshez”. Több mint egy év telt el a költözés óta, ez elegendő időnek bizonyult ahhoz, hogy kijelenthessem: nem bántam meg a váltást. Gondok, persze, itt is ugyanúgy vannak, mint máshol, de én úgy látom, hogy ezek az ország egészét érintő problémahalmazba tartoznak (a falvak, kisvárosok demagóg módon hátrányos megítélése a nagyvárosokkal szemben is ide tartozik), fejtegetésük önálló cikksorozatot, fórumot igényelne.
Nagyatád egy élhető város. Persze, lehetne élhetőbb is. Betegségei gyógyíthatók, de nemhogy gyógyulni nem lesz képes, hanem szép lassan bele fog rokkanni, ha benne élők tényleg elhiszik, hogy: itt nincs semmi.
