Hófehéren szikrázó Nagyatád

Mindig a gyerekkori mese jut ilyenkor eszembe: Holle anyó odafent, a mennyei ablakban megrázza a párnáját, és a földön elkezd szállingózni a hó, akár az áldás.

„Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.”

(Kányádi Sándor)

Gyönyörű sorok. Tiszták. Akár egy mosoly. Beragyogja az arcot, a szívet. Bevilágít a sötét mélyekbe is. Szertefoszlat minden bajt és fájdalmat.

Mint most a hó a várost. Jótékonyan betakargatja. Eltünteti a koszt, a málló vakolatot, a töredezett cserepeket. Összevonja leple alatt mindazt, mi addig magában állt.

Ezért jó a tél. Hogy befelé tekintsünk. És ott meglássuk a másikban is önmagunkat. Hogy ránk szállhasson a béke. A megnyugvás, hogy minden jó lesz így.

Egybeölel bennünket.