Életem gesztenyéi

Újra és újra jólesően tapintom a burokból frissen kifejtett vörösbarna teste olajos bőrét, simogatom a lisztharmatot a köldökfoltján. Az érintés az egyik szeretetnyelvem, bizonyára ezért is.

Ha már ujjbegyeim fölitták a gyümölcs héjának nedveit, elteszem, velem van egész nap, kiteszem az íróasztalomra, és másnap újat veszek fel a lehullottakból.

Vannak egészen aprók, csecsemők szinte, és hatalmasak is; néha ketten rejtőznek egy burokban, ikrek; némelyik borostyánszínű, mások rozsdás vagy világosabb árnyalatúak.

Az ujjaim között forgatott gesztenye érintése az évezredes körforgás megnyugtató érzését kelti bennem, hogy minden változik ugyan, de ismét visszatér, újra lesz majd kikelet; és az ősz, a tél is elhozza a maga szépségeit, azokban szintúgy rejlenek, csak leljem meg őket, fogadjam derűs szívvel.

Akkoriban vált őszi szokásommá, amikor reggelenként az óvodába sétáltunk egyik vagy másik gyermekemmel. Mindig áthaladtunk a parkon, a vén gesztenyefák alatt, beszélgettünk, énekeltünk. Az egyik kezemben a meleg, puha gyerektenyér, a másikban a gesztenye bársonyos tapintása.

Néha többet is gyűjtöttünk belőlük: kicsi állatokat, mókusokat, malacokat, kukacokat, süniket, különféle embereket készítettünk gesztenyéből gyufaszálakkal és más termésekkel.

Sok éve már, hogy az egyik reggel a kislányom megkérdezte, miért teszek el minden nap egy gesztenyét.

– Hogy emlékeztessen egész nap, amíg nem vagy velem, addig is gondoljak rád, és ne felejtsem el, hogy vársz rám.

Nem szólt semmit, egyszer csak ő is fölvett egy gesztenyét, és zsebre dugta, amikor úgy vélte, nem látom. Aznap este megtaláltam az éjjeliszekrényén, elégedetten nyugtázta, hogy észrevettem, és rám mosolygott:

– Tudtam, hogy ma este is mesélni fogsz nekem, betakargatsz, és megsimogatod a hajam!