Lustaság, vagy zseniális mérnöki leleményesség? Úri macska nem lépcsőzik! Következzen most két emeleti cicus története, akiket minden csínytevésük ellenére gazdáik nagyon szeretnek.
Minden pár életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzik, hogy otthoni fészkükből hiányzik még valaki. Valaki, aki a földön szaladgál, valaki, aki egy kis plusz szeretetet hoz az életükbe, valaki, akiről gondoskodhatnak. Bizony. Így lett egy macskánk. Jobban mondva rögtön kettő. A beszélgetés így hangzott. „Legyen egy cicánk?” Mire én: „Akkor már legyen kettő, mindegyikünknek jut egy!” Mindkettőnk rendkívül lelkes lett a gondolattól. Ezt egy őszinte, ártatlan örömkuncogás követte részemről és heves tapsikolás. Na igen, időnként a férfiagy nem sokban különbözik egy 8 évesétől.
Honnan lettek macskáink? Ez a történet 15 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Akkoriban az akkor még copfos és pisze orrú páromnak volt egy hatalmas macskája, akit Mörcinek hívtak. Teljes nevén Mörzéziusz Alejandro Espana Pumiela Nyuszmusz Tatonka Panda (nem, ez nem vicc). Barátainak és gazdáinak csak Mörci. A számos elő- és utónév a család kreativitásának a megnyilvánulásából eredt. Nos, ez a vitéz kandúr élete során népes családfának vert gyökeret, gyermekei és unokái is mind a háznál maradtak szolgálni. Így történt, hogy 15 évvel később az egyik unokája vemhes lett. Igényt tartottunk a nemesi Mörci vérre, így szóltunk, hogy a születendő kiscicákból kettőt szeretnénk majd hazavinni.
Párom egy szürke kandúrér epekedett, és pont akadt is egy ilyen az alomban. Már tenyérméretű korában megtalálta számára a tökéletes nevet: ő lett Borisz. Nekem egy fehér szürke lánycicus jutott, őt pedig Mircinek kereszteltük el a dédapja után. Amikor elhoztuk őket két hónapos korukban, csöppent sem voltak lelkesek. Az első interakciók során fél órás morgással üdvözöltek bennünket. Majd pedig a puffogó viperához hasonlóan a közeledésünkre válaszul sziszegéssel és puffogással hátráltattak vissza. De persze nem kellett hozzá sok idő, hogy a kirakott élelem, a simogatás, és az időnként már túlzott mennyiségű gügyögés hatására megszerettek bennünket.
A két kis picúr 2 hónapos korukban
Hogy is jellemezhetnénk őket? Nos, gyakran alkalmazzuk rájuk a kedveskedő „Éhenkórász” becenevet. Nagy étvágyuk ellenére sok fejtörést okoztak a számunkra az etetés terén. Ízlésü k hullámvasútként változik: a korábban kedvencnek vélt tápot a következő nap már nem voltak hajlandók megenni, ugyanakkor panaszos, már-már elkínzott nyávogással tudatták velünk, hogy „Ééééééhezünk!” Így az etetés a mai napig bizarr kísérletek és elméletgyártások sorából áll: „A múlt héten a steril macskás csirkés tescos tápot megették, de a sparos marharagut nem. Keverjük most a DM-ből hozott joghurtos pulykafalatokkal az aszpikos nyúlhúst, talán úgy megeszik!” Ennek ellenére mindkét macsek szépen gömbölyödik, és gyűjtenek a télire.
Egy kis délutáni szunyóka…
…amit délutáni bunyó követ!
Borisz igazi ölmacska lett, párom legnagyobb örömére, aki pont ilyen cicára vágyott. Már akkor dorombolásba kezd, amikor felkapjuk a kezünkbe, és a vállunknak támasztjuk.
Borisz igazi vállascica
Nyávogni nem egészen tud, csak erőtlen kis vinnyogások hagyják el a torkát, mint amikor valaki hamisan játszik a hegedűn. Viszont annál inkább dorombol! Esténként az ölünkben úgy rázendít, hogy a falak is beleremegnek! A vacsora elfogyasztása során általában felpattan valamelyikünk ölébe, és udvariasan nézi, mit is eszünk. Az asztalra nem megy fel (ezt alaposan beleneveltük), viszont időnként, ha megtetszik neki egy falat, odanyúl érte. Mindenképpen szemtelen egy kis dög, és nagyon ki szokott kapni. Csakhogy olyankor olyan panaszos hangot produkál, amitől mindkettőnknek összeszorul a szíve. (Azt hiszem, nem leszünk túl szigorú szülők.)
Most ne dolgozz!
Mivel nagy feje van neki, időnként sulokfejűnek hívjuk, vagy csak egyszerűen Suloknak. A bundája puhább a nercnél is, nagyapám gyakran viccelődik vele, hogy majd kesztyűt csinál belőle. Húgocskájával gyakran játszanak, hideg esténként pedig szeretnek összebújni.
Ma Nagyatád, holnap az egész világ!
És a Mirci? A Mircike egy igazi kis hölgy. Kisasszony. Egy hercegnő. Olyannyira, hogy időnként a Mirciádész hercegnő becenévvel illetjük. Ha az ölünkbe ugrik, soha nem terül el, mindig egyenes tartásban várja a simogatásokat, kihúzott háttal, mint egy szfinx. Szeret magas helyeken mászkálni, egy ideig még a tetőre is kiengedtük az ablakon át. Erről viszont le kellett szoktatnunk, ugyanis a tetőn rossz hatások érték, és függő lett. A szenvedélybetegségének tárgya pedig nem más, mint a száraz moha. Ha talál egy szép csomót, azt kitépi, visszahozza a lakásba és szétcincálja, de csak éppen annyira, hogy a lakás minden pontjába jusson belőle. Ilyenkor teljesen kitágult pupillákkal marja szét az elejtett mohacsomót. Valószínűleg ezen szokásának ahhoz van köze, hogy kiváló vadász (jobb, mint a Borisz, aki ha tehetné, egész nap a napon szunyálna). Mirci már fogott molylepkét, egeret, varangyot (ez utóbbi után habzott a szája és egy óráig hevesen prüszkölt) sőt, még siklót is.
Már nem mehetnek ki a tetőre, de a napfényt élvezhetik
Borisszal ellentétben nem szeret ölben lenni, inkább csak akkor jön hozzánk, ha vízszintesen elterültünk. Olyankor viszont úgynevezett „fejbumszlikkal” mutatja ki a szeretetét, a fejét az orrunkhoz dörgöli, és két-három nyalintással fejezi be a műveletet. Dorombolása meg sem közelíti Borisz trubadúrkoncertjét, viszont sokkal inkább szeret társalogni. Ezalatt azt értem, hogy rengeteget nyávog. Néha csak úgy, csevegésből. Máskor, ha panasza van, már-már bosszantóan. Néha csak sok rövidet, egyik sem mondható egy tisztességes „miaú”-nak, inkább csak egy „mia”-nak.
Ez meg mi a szösz? – Brúnó kutya látogatása
Mondanom sem kell: félig-meddig szobacica mindkettő. Szobatiszták, az almon kívül nem piszkítanak máshova (kivéve ha túl szennyezettnek ítélik az almot, olyankor kis szeretetcsomagokkal adják a tudtunkra, hogy ideje kitisztítani.) De a nap felét az udvaron töltik. Ehhez viszont ki kell engedni őket. Emeleti lakásban élünk, és időnként a logisztika bonyolult: két macskát kell a lépcsőházban egyszerre végigkoordinálni úgy, hogy egyik se fusson le a pincébe, amíg kinyitjuk a bejárati ajtót. Ráadásul, ha reggel be akarjuk őket hívni, kómásan, pizsamában nincs sok kedvünk lecaplatni és kint állni a hidegben, amíg bejönnek. Ekkor páromnak támadt egy első hallásra nevetséges ötlete: „Mi lenne, ha csinálnánk nekik egy cicaliftet?” Először mindketten legyintettünk az ötletre, de aztán lelki szemeim előtt körvonalazódott a kép. Kötelünk van, macskakosarunk van. Hirtelen az ötlet annyira őrültnek tűnt, hogy akár be is válhatna!
Következett a tesztelés: először párom fent az erkélyből leengedte a kosarat, én pedig a macsekokat jutalomfalattal a kosárhoz csábítottam. És már indult is a liftezés! Később, amikor jelezték, hogy ki akarnak menni, már nem a lépcsőházban engedtük ki őket, hanem a „Cicalift 2000”-rel (a szabadalom folyamatban). Három nappal később már minden segítség nélkül használták a liftet a reggeli hívó szónál. Sőt, meg is szerették a liftezést: már azért verekednek, hogy melyikük szálljon be elsőként, ahogy a felvételen is látható. És most már minden alkalommal a liftet használjuk, amikor „leengedjük” őket.
Mi is jövünk piknikezni!
Jelenleg épp egy csigarendszer kiépítésén dolgozom, ami még egyszerűbbé teheti a cicaliftezést. A módszert azoknak a nagyatádi olvasóknak is melegen ajánlom, akik panelházban élnek és gondot jelent nekik a macskatartás.Egy biztos: ez a két kis dög belopta magukat a szívünkbe. Nagyon sok szeretet van bennük irántunk és egymás iránt. És mi is legalább annyira szeretjük őket.
