Belpolitika

Éppen egy hónapja, hogy a JámBor nevű kocsmában a Kálmán leütötte a Tivadart. Igaz, egy ideje lehetett rá számítani, de azért nem volt jó végignézni. Vélemény.

   Kálmán nagydarab, erős ember, igazi melák. És hangos. Nagyon hangos. Négy és fél másodperc alatt tud leönteni a torkán egy korsónyi ászokot, és habozás nélkül az ember arcába böfög. Azután pedig röhög elégedetten. De senki nem mer neki szólni ezért, mert annyira nagy és hirtelen.

   A Tivadar meg vékony emberke, merengő típus, csak akkor szól, ha kérdezik. Ha a fröccsébe muslinca kerül, elfordul, úgy piszkálja ki a rovart az italból, nehogy megbántsa a pultost. Tíz éve jár a JámBorba, szinte minden nap. Igazából olyan figura ő, aki, ha ott van a kocsmában, észre se lehet venni, de ha valamiért nem ül be, akkor valami hiányérzete támad az embernek, olyan üresnek tűnik a hely.

   A Kálmán csak néhány éve lett törzsvendég, és rögtön kinézte magának a Tivadart. Ki tudja miért, folyton szekálta valamivel, kereste rajta a fogást. Tivadar ilyenkor nem szólt vissza, csak mosolygott barátságosan, megértően. Végül éppen ez lett a veszte. Talán másfél hónapja lehetett, hogy a Kálmán már eleve feldúlva érkezett a JámBorba, mert a rendőrök elkapták, miközben ittasan furikázott a városban. Persze, hogy a Tivadart kezdte piszkálni egyből, hogy biztos ő nyomta fel a rendőröknél, meg, hogy a spiclik szoktak ilyen kussban ücsörögni, csak hallgatóznak, aztán köpnek, ilyesmiket mondott neki. A Tivadar meg szokása szerint csak elnézően mosolygott rá.

– Mit vigyorogsz rám olyan maflán, te nyikhaj, talán tetszem? Buzi vagy, vagy mi? – ordított rá hirtelen a Kálmán.

   Tivadar arcán hervadni látszott a mosoly, de nem válaszolt, csak elfordult, és merengve a hársfákat kezdte bámulni a kocsmaablakon át.

– Nézzétek, most rátapintottam a gyengéjére a kis köcsögnek! – harsogott a Kálmán. – Ezért nem láttalak még soha nővel – tette hozzá, és idétlen módon röhögni kezdett.

   A többiek először vagy egyáltalán nem, vagy nem olyan őszintén, inkább csak tartva a melák reakciójától, visszafogottan röhögtek vele.  De a Kálmán nem tágított.

– Na, mi van, nem is védekezel, te kis segglovag? – heccelte tovább Tivadart, aki erre csendben felállt az asztaltól, és illedelmesen köszönve távozott a helyszínről. Még a fröccsét sem itta meg. 

   A jelenet aztán majd minden alkalommal megismétlődött, amikor egyszerre voltak jelen a kocsmában. Egészen egy hónappal ezelőttig, amikor is Tivadar a vegzálást megelégelve visszaszólt Kálmánnak. Csak ennyit mondott:

– Nem vagyok meleg, de ha az lennék, ahhoz sem lenne közöd. Te viszont egy ostoba, tahó vagy, ez tény.

   Kálmán arcán a bárgyú vigyor egy pillanat alatt elolvadt, a járomcsontján táncolni kezdtek az izmok, majd egy lavina lendületével és robajával indult meg Tivadar asztala felé, és közben azt üvöltötte, hogy:

– Nem elég, hogy tagadod, hogy egy kis köcsög vagy, még sértegetsz is? Most puszta kézzel kifilézlek, te sneci!

   Az asztalok, székek borultak, de Tivadar meg sem rezdült. Még akkor sem próbált meg védekezni, amikor Kálmán az ingjénél fogva fölemelte az asztaltól, és ököllel a szeme közé vágott. Tivadar orrából spriccelni kezdett a vér, Kálmán undorodva engedte el, a másik meg félájultan elterült a kövön. Kálmán még belerúgott párat, aztán a lábánál fogva kihúzta a kocsmából, majd sorsára hagyva a szerencsétlent, visszatért a pulthoz. Egy darabig a trikóját törölgette méltatlankodva.

– Még össze is vérzett a kis ratyi – morogta a fejét csóválva, majd felnézett, elégedetten összedörzsölte tenyerét, és azt mondta:

– Na, így kell bánni ezekkel a kis buzikkal, amikor elszemtelenednek!

   Talán hatan lehettünk a kocsmában, amikor ez történt, de egyikünk se mert szólni, még a pultoslány, az Ancsika se, pedig őt nagyon kedveli a Kálmán, főleg a testi adottságai miatt. Én is csak néztem mereven a poharamat, és szégyelltem magam. Aztán gyorsan lehúztam egy rövidet, és távoztam a helyről.

   Tivadar állítólag azóta nem jelent meg a JámBorban. Azt hiszem, jobban is teszi, a vendégek egy hónap alatt teljesen ellene fordultak.  Gyűlölködve beszélnek róla, mert Kálmán szerint Tivadar a férfiakat szereti, leginkább a fiatal fiúkat, sőt az egészen fiatal, amolyan kisiskolás fiúcskákat.  Undorító egy féreg ez a Tivadar, mondja most már a legtöbb törzsvendég, meg azt is, hogy jól tette a Kálmán, hogy elrendezte, örüljön az a szemét, pedofil, buzi, hogy megúszta ennyivel. Ilyeneket mondanak. Legalábbis, amikor a Kálmán ott van.

   A minap, nem is tudom, mi ütött belém, odafordultam Kálmánhoz, amikor a Tivadar megint szóba került, és azt mondtam neki:

– Nem unjátok még? Meg különben is, a Tivadar éppen…

   Folytattam volna, de megfagyott a levegő a JámBorban. Kálmán lassan felém fordult. Szeszhályogtól homályos, véreres szemmel bámult az arcomba, és lenézően, egy félmosollyal az arcán, halkan vetette oda:

– Már te is kezded? Biztos, hogy végig akarod mondani?

   Úgy visszhangzottak a szavai a dermedt csendben, mint a rianás. Ezek után valahogy nem akaródzott befejeznem a mondatot. Na, azért, bólintott a Kálmán helyeslőn, amikor látta, hogy visszavonulok. Nem ittam meg még a sörömet sem, sietve távoztam a kocsmából, senki nem reagált a köszönésemre.

   Hazafelé azon tűnődtem, vajon mit csinált volna velem ez a behemót hústorony, ha ott mindenki előtt mégiscsak végigmondom a mondatot, hogy a Tivadar éppen tíz éve temette el a gyönyörű, fiatal feleségét, és azóta is őt gyászolja. Egyébként ezt ott a kocsmában mindenki tudja. Csodálkoznék, ha épp a Kálmán nem tudná. Azt hiszem, kell egy másik törzshelyet keresnem.