Az ingyen elvihető kiskutya

„…a munkahelyén is jobban érezte magát, a régi ruháit is újra fel tudta venni, és már csak minden harmadik-negyedik napon sírt esténként, amikor megnézte a felesége fotóit a telefonján.”

Amikor a felesége meghalt, és egyedül maradt a hatvan négyzetméteres ürességben, a férfi úgy döntött, hogy szerez egy kutyát, mert elege lett abból, hogy a tévével beszélget, az pedig nem válaszol, csak kétsoros mondatokban mantrázza ugyanazt esténként. Az egészsége is megromlott már, hiába mondta a háziorvos a rendelőben, hogy mozogni kell, hogy el kell hagyni a zsíros húsokat, és csínján kell bánni a pékáruval, de valami örömforrásra akkor is szüksége van az embernek, ha maga körül már nem talál örömöt, ugyanis ellenkező esetben becsavarodik, és az lesz a vége, hogy a tévével beszélget. 

Szóval, akkor döntötte el, hogy szerez egy kutyát, amikor már az időjárás-jelentéssel is vitába szállt, a híradóval kiabált, a filmeken pedig hangosan szurkolt a főhősnek, miközben a tányérról egyre fogyott a zsíros hús és a pékáru. 

Azonnal talált ingyen elvihető kiskutyákat, akiknek a sorsa vélhetően már a születésük pillanatában megpecsételődött, ő pedig úgy döntött, hogy ír a hirdetőnek, másnapra meg is beszélték a találkozót, és azon az estén egy rögtönzött pórázzal a nyakában sétált haza a Kossuth utcában egy labradorkeverék kölyök, aki a pékségek előtt megállt, mert érezte a szagokat, a férfi szíve pedig megesett rajta, a pékárut már nem magának, hanem a kutyának vette. 

Onnantól kezdve nem volt megállás, a zsíros húsok helyett kutyatápot, fekhelyet, játékot vásárolt az ingyen elvihető kiskutyának, aki ugyan jól érezte magát a harmadik emeleti lakásban, lényével eltüntette az ürességet, de a férfi tudta, hogy mégsem az igazi, ezért minden hajnalban korán kelt, másfél-két órát sétáltak, a Kiszely végén elmentek a vaddisznós kert irányába, le a Rinyához, át a régi vasúti hídon, majd megkerülték a tavat, és ugyanazon az útvonalon mentek haza, amelyen jöttek. Este ugyancsak, ha esett, ha fújt, ha perzselt a lemenő nyári nap. Az ingyen elvihető kiskutyára többé nem lehetett a kiskutya jelzőt aggatni, ezért ingyen elvihető kutya lett belőle, amit a világ minden kincséért sem adott volna oda senkinek. 

A férfi pedig évről évre jobban érezte magát, a hasáról lement a felesleg, amit a zsíros húsok és a pékáru okozott, lazán felsétált a harmadikra napjában többször, a munkahelyén is jobban érezte magát, a régi ruháit is újra fel tudta venni, és már csak minden harmadik-negyedik napon sírt esténként, amikor megnézte a felesége fotóit a telefonján. 

Eltelt tíz év, az ingyen elvihető kutya pofáján egyre szaporodtak a fehér szőrszálak, egyre többször jártak a Mártírok utcájában, egyre több gyógyszert kellett reggelente és esténként az ingyen elvihető kutyának adni. De a sétáról nem mondtak le, lassan, komótosan szelték a város utcáit, tereit, ha olyan volt az idő, és az ingyen elvihető kutya ízületei is bírták, akkor a Szoborparkba is elvánszorogtak.

Március volt, virágba borultak a fák, minden az élet eljövetelét ünnepelte, kivéve az ingyen elvihető kutya, akinek napról napra nehezültek a léptei, mígnem a végén már úgy sétáltak, hogy az ingyen elvihető kutya pár méter után felkéredzkedett a férfi kezébe, aki az évtizede tartó sétáknak köszönhetően gond nélkül vitte az először harminc, aztán húsz, végül tizenöt kilósra soványodott kutyát. 

Végül utoljára mentek el a Mártírok utcájába, az ingyen elvihető kutya és a férfi is tudta, hogy vége a rinyai naplementéknek, a kószálásnak a Széchenyi parkban, sőt, mindennek.

Egész jó évtized volt, gondolt vissza rá a férfi, és arra is gondolt, hogy az élet túlságosan igazságtalan ahhoz, hogy igazán szeretni lehessen, de vannak jó pillanatai. Aztán esténként újra sírt, felváltva nézte a felesége és az ingyen elvihető kutya képét a telefonján, és úgy aludt el a hatvan négyzetméteres ürességben.