A közút nem versenypálya
Az emberek túlnyomó többsége, amikor közlekedik, akkor nemcsak magára vigyáz, hanem másokra is. Kisebb részük pedig versenypályának használja a közutat, amivel másokat is veszélybe sodor. Vélemény.
A minap a Solar kanyarban már távolról hallatszott egy durrogó kipufogó, aztán pillanatok alatt megjelent a hanghatáshoz tartozó autó, ami a három szabályosan közlekedő autós között szlalomozva bevágott a jobb oldali sávban haladó elé, tette mindezt úgy, hogy az autók között megközelítőleg pont annyi hely maradt, hogy még éppen beférjen. Persze, aki elé bevágott, az lassított, hogy biztosan elkerülje az ütközést, gondolom azért, mert a hároméves forma gyermeke a gyerekülésben félte végig a jelenetet.
Nem sokon múlott a tragédia, mint ahogy általában nem sokon múlik, és nem azért, mert a száguldók olyannyira tudnának vezetni (valójában, ha olyannyira tudnának vezetni, akkor értük izgulhatnánk valamelyik autós versenysorozatban), hanem azért, mert a közlekedésben részt vevők 99 és fél százaléka odafigyel nemcsak saját magára, hanem másokra is.
Számtalanszor hangzanak el érvek, nem meglepő módon a gyorshajtók, a veszélyesen közlekedők szájából, hogy az ilyen lóerős meg olyan márkájú, meg így és úgy felszerelt autók már túlhaladták a KRESZ szabályozásait, hisz ezekkel szinte lehetetlen lassan közlekedni. Igaz, a KRESZ előbb volt, mint a fentebb sorolt paraméterekkel bíró autók, ha pedig ezzel szembesülnek, akkor leszögezik: az ő autójuk biztonságosabb. Ez tény, de azok, akiket veszélybe sodor, annak az autója nem feltétlenül biztonságosabb, mint ahogy a Jókai utcában (ami lakó-pihenő övezet, ezért 20 km/h a megengedett sebesség) az úttestre kiszaladó gyermek sincs felszerelve sem légzsákkal, sem mással. Persze, mindig a legrosszabbra kell számítani, de a többségi társadalom joggal várja el, hogy ne nyolcvannal rongyoljon végig a húszas táblánál valaki, aki autóversenyzőnek érzi magát, csak, sajnos tehetség, kitartás és akarat híján mégsem az.
A gyorshajtókat, a másokat veszélybe sodrókat, persze, olyan, a tudomány jelenlegi állása szerint megváltoztathatatlan dolgok, mint a fizika nem szokta zavarni, de azért érdemes egy kicsit a féktáv és a sebesség összefüggését közelebbről megvizsgálni: ha egy átlagos reakcióidővel rendelkező sofőr (tehát nem azok, akik hétről hétre a versenypályákon bizonyítják a rátermettségüket) száraz időben, 50 km/h sebességgel halad, akkor közel 24 méter alatt tud megállni, ha a reakcióidő alatt megtett távot és a fékút távját összeadjuk. Mindez 80 km/h-nál csaknem 48 méter, ráadásul a lassuló autó a féktáv elején lassabban veszít a sebességéből (a fizikával sajnos nem lehet vitatkozni), azaz a fenti példánál maradva a 80 km/h-val közlekedő sofőr, az idő alatt, amíg a 50 km/h-val haladó megáll, addig a gyorshajtó autója csupán 77 km/h-ra lassul, és szerencsétlen esetben ennyivel megy neki az elé kerülő tereptárgynak, még szerencsétlenebb esetben embernek.
Vajon hány embernek kell meghalnia, megnyomorodnia ahhoz, hogy a helyzet változzon? A kérdés költői, mert bármennyinek, a helyzet nem változik. A harmincezres csekkeknek csak azok számára van visszatartó ereje, aki benéznek egy táblát, és harminc helyett harmincöttel mennek. Addig pedig nem marad más, mint a reménykedés: ha durran a kipufogó a kanyarban, akkor még éppen befér a két autó közé a gyorshajtó, mert ahelyett, hogy egy versenypályán bizonyítana, (amit nyilván a fentebb említett tehetség, akarat és kitartás híján nem tesz meg) a közúton közledők között igyekszik úr lenni.
(Nyitókép: police.hu)
