A kicsi seprű

„…hogy a mostanit megelőző harminchat májusban nem a temetőbe kellett menni születésnapot köszönteni, de most másképp alakult, és a legrosszabb, hogy így is marad.”

Ez a május össze sem hasonlítható az előzővel, bár emlékei szerint tavaly is ilyentájt esett az eső, de akkor még nem kellett a vasúti sínek előtt lefordulni a temető felé. Hát, például ebben is nagy különbség volt.

Aztán például abban is, hogy nem egyszálvirágot vitt ajándékba, mert az ember, főleg, ha mindketten már – mondhatni – meglett férfiak (apa és fia), akkor nem visznek egymásnak virágot ajándékba, igaz, gondolta, legutóbb nem is a temetői vázába kellett tenni az ajándékot, meg a zöld gránitról lesepregetni a virágszirmokat. Például tavaly még nem hordott a csomagtartóban egy kicsi seprűt, amivel sírkövet lehet sepregetni, és a gyerekeinek sem kellett többször (túl sokszor ahhoz, hogy könnyek nélkül is menjen) elmagyarázni a halált, mert nem volt rá szükség. Abban is volt különbség, hogy a mostanit megelőző harminchat májusban nem a temetőbe kellett menni születésnapot köszönteni, de most másképp alakult, és a legrosszabb, hogy így is marad.

Mondjuk, gondolta, itt a nagyatádiban legalább csend van, nem úgy, mint az Új Köztemetőben Pesten, ott örökké nyüzsögnek, egy perc nyugtuk sincs azoknak, akik ott fekszenek. Amikor eleredt az eső, akkor is állt tovább a zöld gránit mellett, nem mintha számítana, csak még nem fejezte be a beszélgetést. Elmesélte, hogy mindenki jól van, vagyis igyekszik jól lenni. A kisebb gyereket felvették az óvodába. A nagyobbnak minden oké a vérvételével. Közben a temető hatalmas fáit fújta a szél, az egyiknek a tetejére egy galamb szállt. Nem babonaságból, hanem mert az ember, ha a halottak között van, akkor igyekszik értelmet, vagy jelet keresni abban, amit lát, szóval, arra gondolt, hogy a galamb a béke jelképe, ezért esetleg az ilyen beszélgetéstől békére lel mindkettejük lelke.

Amikor már elviselhetetlenül szakadt, akkor beszállt a kocsiba, de még nem indított, mert elfelejtette a kicsi seprűt. Visszament érte. Erről eszébe jutott, hogy az apja mindig tett valamilyen megjegyzést az ilyen elfelejtésekre. Akkor egy kicsit idegesítő volt, most pedig, gondolta, jobban esne, mint az élők bármilyen dicsérete.