A felperzselt fű után

A kiégett fű között, a föld hasadékaiban egyre fütyül a szél, a szulák befonta a maradék zöldségek és bokrok szárait, még a málló vakolat alatt is fölkúszott, kikandikál a repedésekből.

Az ember felemeli kissé a fejét, kinéz az ablakon. Most nem fedik rongyok, éjjel felhők jöttek valahonnan, ugyan nem esett, üresek az esőfogó hordók, de legalább nem vagdalnak a nap pengeélei, ki lehetne menni, tenni ugyan nincs mit, mégis…

A mozdulatra fölpillant a kutya, kicsit vár, aztán még föl is áll. Talán megérezte a hajlamot, indul az ajtó felé, előtte megáll, és visszanéz az emberre. Az szemével követte a mozgást, és most a kutyára bámul. Fölvillan a tekintete, persze, kimenni, mégse lehet naphosszat csak ülni, a szokás mozdítja a lábát, hátratolja a széket, kezébe veszi botját, párat lép, lenyomja a kilincset, félig tárja a bejáratot.

A némaságot fölváltja a szélzúgás, nem túl hangos, inkább csak állandó súrlódása száraz ágaknak, kóróknak, a ház meg a fészer deszkáinak, a szikkadt rögöknek. Mintha eldönthetetlen lenne, az ember fejében zúg-e vagy odakint. Fölhasadozott domboldal, a táj ugyanaz, mint az ablakon át, fakó és – a rezgő légáramlat ellenére – örök érvényűen mozdulatlan.

A kutya kiballag, megáll, beleszagol a levegőbe, aztán csak néz előre mereven. Az ember behúzza maga mögött az ajtót, ösztönösen, ne hordja be a homokot a szél, kint mindent ujjnyi vastagon lep a por, a satnya növényszármaradványokat, a kút káváját, szürkébe vonja a tájat. Az embernek egy réges-régi film jut eszébe, fekete-fehér kockák, pont ilyen, fát cipel a hátán valaki egy világvégi úton, tényleg, el kéne menni még tűzre valót gyűjteni a télre, mocskos hideg lesz, a rosseb, majd holnap, már úgyis késő van.

A kiégett fű között, a föld hasadékaiban egyre fütyül a szél, a szulák befonta az aszályban megmaradt zöldségek és bokrok szárait, még a málló vakolat alatt is fölkúszott, kikandikál a repedésekből. Vizet kéne húzni, csak már nagyon sáros, nem elég mély a kút. Megfordul, kinyitja az ajtót, amíg visszacsukja, beoson a kutya. A bundáján néhány száraz növényfoszlányt hoz be, az ember dohog magában egyet, visszaül az asztalhoz. Látja, hangyák hordják szét a maradékot, tenyerével szétnyomja menetoszlopukat, mindent fölfalnának ezek a dögök!, özönlenek elő a sarkok hézagaiból, aztán akkorát sóhajt, majd belehomorulnak a falak.

Észreveszi a kutyát, ott ül két lépésre előtte, kikerekedett szemeit ráfüggesztve. És akkor az ember a maradékért nyúl, nem dobja, lehajol és odateszi a kutya elé. Az közben négy lábra pattan, csóválja a farkát, az ember visszahuppan a székre, a fejét megbiccentve, egy lágy mordulással biztatja a kutyát, de az félrebillenti a fejét, újra csak az ő tekintetébe kapaszkodik, hosszan rámered.

Végül a kutya hátrébb lép, megfordul, visszafekszik a vackára, és nézi az embert.

Lassan bealkonyul.