Van itt lent egy másik ország
Onnan föntről, a központból és a viszonylagos jólétből nézve. Hét kép, hét történet, hét ember. Röhrig Dániel fotóriportja.
Hét kép, hét történet, hét ember. Egyetlen kapocs tartja össze: a kilátástalanság. Mégis átlagosak, hisz, itt lent, a másik országban mindegyikük élete pusztán egy átlagos történet. Szigeteletlen házakban egyedül elköltött szegényes vacsorák, a tévé kékjében fürdő elhanyagolt testek, reklámújságokba tekert, száraz dohány, opálos pohárba töltött reggeli pálinkák; kezeletlen fájdalmak, amiknek a fintora mély árkokat rajzol az arcokra. 72 ezer forintos nyugdíj, 63 ezer forintos fizetés, nyomorban tengőgő települések, ahonnét nem vezet ki út, nincs kitörési pont; ahol az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató, ahol hálásnak kell lenni az éhbérért is, különben a következő napon már az sem lesz. Százezrek élnek itt lent, a másik országban. Láthatatlanok, gyengék, elesettek és szótlanok, ám az arcukra van írva minden.
Szabás, Alexandra 22 éves
„Túl sokan voltunk testvérek ahhoz, hogy továbbtanulhattam volna. Ahogy tehettem, elmenekültem otthonról. Anyám elhanyagolt.” Alexandra szemlátomást kiskorúként szülte a kicsiket. Elégedett a sorsával, szerető családban él, ha nem is veti fel őket a pénz. Egyetlen célja, hogy a gyerekeinek más élete legyen, mint neki volt. A nagyravágyást hírből sem ismeri, így már azt is sikerként könyveli el, hogy a kicsiknek nincs része bántásban. De, hogy miként törhetnek ki majd a sanyarú körülmények közül, és hogyan lesz pénzük, kitartásuk a gyerekek taníttatására, rejtély.
Szabás, Annus néni, 74 éves
Nehezen beszél, ha egyáltalán megszólal, akkor sem sokat: „Főzök, mosok”. Ezzel tölti a napját. És merengéssel. Négy gyermeke közül kettőt már eltemetett, egyikük felakasztotta magát. Nem úgy mondja, mint akinek fáj, inkább csak közli a tényeket. Nincs kilátás, nincs lehetőség, de igény sincs rá. Ő már szinte senkihez nem szól, hozzá pedig a tévé sem, mert az sincs. Kívülről a ház, belülről ő hullik darabokra.
Rinyabesenyő, Júlia 48 éves
„Én egész életemben azt hittem, Isten nem létezik. Aztán tessék! Vén fejemmel megtapasztalhattam, hogy Isten nélkül nem lehet élni.” Szavaiban semmi tolakodás. Épp csak annyit mond, amennyi a megértéshez kell. A faluban sem térít, mert szerinte itt mindenki hitetlen. Tizenöt éve él egyedül, a gyerekei is rég kirepültek. Egyikük Esztergomig jutott, egy nagyüzemben dolgozik, a másik Ausztriában. Egy unokája is van. Egy hónapja látta.
Bakháza, Miska 55 éves
Miska és családja a falu szélén él. Jókora szakaszon szórt köves út visz hozzájuk. Kis házukban heten húzzák meg magukat. Szociális programban épült, 4,6 millió forintot kaptak hozzá. A használatbavételivel sok gondjuk volt, jó ideig lebegett a fejük fölött a támogatás visszafizetésének réme és lehetetlen küldetése. – Az lett volna csak a fogós feladvány, édesapám! Sose láttunk még annyi pénzt egészben, és valószínűleg nem is fogunk – szippant utolsót apró csikkjébe Miska. – Ez az egyetlen szenvedélyem, viszont nem iszom. A lábai sem a régiek, de mindent megcsinál, ami a falu közterületeinek szépítéséhez kell. Most izgatottan várja a szeptembert. Jelenleg negyedmagával dolgozik a közmunkaprogramban, s ha netán kihullana, az jelentős érvágás lenne a családi kasszának. Az 56 500 forintos nettó nyolc munkaórás bére helyett 22 800 forintos szociális segélyre pályázhatna. A 80 000 forintos családi pótlékkal alig haladná meg a havi bevételük a 100 000 forintot. Öt gyermeket kell ellátniuk.
Rinyabesenyő, József, 71 éves
A falu első cigányának a felesége, a Mama korábban halt meg. Józsi bácsi szerelme az erdő, csak az idén nincs gomba az aszály miatt, így hiába hívják gombakirálynak, már nincs az erdőben semmi, amiért érdemes lenne megragadni a fonott kosarat. Kettejük közül a Mama hiányzik jobban. Ezért naponta kimegy a temetőbe. Leül a síremlék mellé, rágyújt egy cigarettára. Ha elszívta, a következőt is meggyújtja, majd az égő szálat benyomja a földbe: „Most egyet a Mamának”.
Bőszénfa, László 74 éves
Szemöldökén kötés. Egy fadarabban megbotlott a félhomályban, nekiesett a górénak, csúnyán megsérült. László bádogos mesterember volt, nyugdíja 139 ezer forint, felesége feleennyit kap. Kevés volt az éve. Nyugdíjasként ellátták a NEFELA jégeső-elhárítási szolgálatot, állandó ügyeletben. Mobilon kapták a kódot. Éjjel, hajnalban, bármikor jöhetett a riasztás. – Amikor olyan jelzést érkezett Jugoszláviából, hogy vihar lesz, és be kell kapcsolni a jégoldót, akkor jeleztek. Mindig félálomban, de csináltuk, mert nagyon jól jött az a kis pénz – meséli László. A berendezés a mező közepén állt a házuk fölött, ahová szűk lépcső visz. Embert próbáló megközelíteni. – Amikor megműtötték az egyik térdével, akkor még csináltam tovább, de amikor a másodikkal is, akkor felhagytunk vele. Ráadásul az egyetlen lányunk is meghalt 50 évesen, nyirokmirigy-daganatban. Nem bírtuk tovább.
Bőszénfa, Gizi néni, 79 éves
A szervezett gyűjtésből jut egy kis tűzifa, olyan, ami visszamarad a vágásból. Saját magának nem tud gyűjteni, mert járni már nehezen, hajolni pedig egyáltalán nem tud, combnyaktörése volt. Így 100 ezer forintért vásárolt öt köböt, a fia szerzett még hármat. A korszerűtlen Kádár-kockát felfűteni nem lehet, legfeljebb egy kicsit átmelegíteni, ha enyhe a tél. A nyugdíja 150 ezer forint, gyógyszerre nem költ, mert nincs miért, de a hónap végén, ahogy fogalmaz, marad is, meg nem is. De leginkább nem. A lánya segít neki, persze, anyagilag nem, mert ő 92 ezer forintból él havonta. Ezért 44 évet dolgozott végig.
Fotók: Röhrig Dániel a „Van ott lent egy másik ország” című riportjának részét képezik…
