Sparhelt

“…nagyanyám állt a sparhelt előtt, háttal nekem, látszik a vállán, hogy mindenféle gondok nyomasztják, készül a krumplileves, zöldség zöldjével, ahogy szeretem…”

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, hogy nagyanyám fehér cérnával köti össze a zöldeket, hogy ne ússzanak szanaszét a levesben, ebédkor keresgetjük a cérnát merőkanállal, aztán a tányérban, van, hogy előkerül, van, hogy csak vacsoránál. Olyankor már nem másodikkal, hanem magában esszük a levest, esetleg kenyérrel. 

A cérnát már nem tudja úgy összekötni, mint húsz meg harminc éve, hogy ne essen szét a csomó, persze, a húszwattos izzót nem cserélhetem le, mert ami több fényt ad, az bántja a szemét, és ilyenkor, ősszel meg később, télen félhomály van egész nap a konyhában, otthon meg egy papírzacskóban tárolok egy tucatnyi hagyományos izzót, hogy mindig ki tudjam cserélni neki ugyanolyanra, ha netalán kiégne. (Amikor vettem őket, akkor azt gondoltam, hogy élete végéig elég lesz, és csak később gondoltam bele, hogy mennyire fáj, hogy ezt gondolom.)

Mintha megállt volna az idő, a minap nagyanyám állt a sparhelt előtt, háttal nekem, látszott a vállán, hogy mindenféle gondok nyomasztják, készült a krumplileves, zöldség zöldjével, ahogy szeretem, egy ideig bajlódott azzal, hogy összekösse őket, de végül hagyta, hogy szerteszét szaladjanak a lobogó leves tetején a levelek és szárak, mint ahogy az idő fut szerteszét, csak az utóbbit nem lehet a tányér alján kanállal összekotorni, ha a lényeg elfogyott, és jusson még egy falat.

Fiam, mondja, de nem néz rám, csak a levest kavargatja, meg babrál a konyharuhával, meg úgy nézi a falra szögelt házi áldást (ami még az ő nagyanyjáé volt és ugyanúgy egy tűzhely mögötti falon lógott valamikor, úgy 100 éve, vagy több), mintha soha nem látta volna, és hallom a hangján, hogy a könnyeivel küszködik. Ezt mostanában gyakran hallom, amióta alig maradt valami abból a világból és azokból az emberekből, akiket ismert és szeretett. Amióta gyakran maradnak ketten, ő meg a Jóisten. Fiam, mondja, kavar egyet a levesen, maga alá húzza a hokedlit, leül és azt mondja: elfáradtam. Felkelek, esetlenül megölelem. Pihenj, mondom. Nem merek, mondja, mert félek, hogy akkor úgy maradok.

Szótlanul esszük a levest, én a végére hagyom a zöldjét, összekotrom a tányér alján, hogy amikor a lényeg már elfogyott, jusson még egy falat.