Ki nem mondott mondatok

„…állunk a sírkő vagy az urnafal mellett, és emlékezünk, mert nem tehetünk már mást.”

Kísértetiesen világítanak a hajnali ködben a gyertyák, a platánok dobálják le elszáradt leveleiket, bármerre nézünk, csak az elmúlást vesz körbe minket. A visszakaphatatlant. Bánjuk azokat a mondatokat, amiket már nem tudunk elmondani, azokat az öleléseket, amik már csak az ürességet markolnák, azokat az érzéseket, amiket már hiába érzünk. A hajnali ködben csend van, csak a levelek ropognak a talpunk alatt, meg a gyufásdoboz serceg, amikor végighúzzuk rajta a gyufát, az üveg és a fém találkozása zajong, ahogy lecsavarjuk és visszacsavarjuk a tetőt a mécsesre. Aztán újra csend van, állunk a sírkő vagy az urnafal mellett, és emlékezünk, mert nem tehetünk már mást. Csend van. Magunkban elmondjuk azokat a mondatokat, amiket már nem tudtunk elmondani, érezzük azt, amit már hiába érzünk, ölelnénk magunkhoz az valakit, de már csak az ürességet tudjuk ölelni.

Állunk a sírkő vagy az urnafal mellett, és hirtelen annyi mindent mondanánk, amire ott volt egy fél vagy egy egész élet, és nem mondtuk. Félelemből, vagy pusztán azért, mert későbbre tartogattuk, aztán sok esetben kiderül, hogy nem maradt annyi idő.

Állunk a sírkő vagy az urnafal mellett anyánk, apánk, nagyszüleink, barátaink előtt, lecsupaszítva, mintha a Jóisten előtt állnánk, és vissza akarjuk kapni a visszakaphatatlant.

Emlékezzünk méltón azokra, akiket elveszítettünk, és mondjuk ki azokat a mondatokat, amiket ki akarunk mondani azoknak, akik még velünk vannak. Öleljük meg őket, és ne féljünk elmondani az érzéseinket, mert ki tudja, hogy meddig lesz rá lehetőségünk. Tanítsuk meg az utánunk következőket is, hogy ne féljenek elmondani, ami emészti őket, ne féljenek kimutatni azt, amit éreznek, mert akkor, ha majd állnak a sírkövünk vagy az urnafal mellett, akkor – talán – kevésbé szakad meg a szívük.

Ma emlékezzünk azokra, akiket elveszítettünk, és vigyázzunk azokra, akik velünk vannak.