Volt egyszer egy konzervgyár Nagyatádon (II. rész)
Az államosítást követő négy évben 11 igazgató követte egymást, de Csóbor Kálmán konzervmester maradt. A 70-es években már 1200 ember megélhetését biztosította a konzervgyár, és évi 40 ezer tonnát termelt.
Folytatjuk a nagyatádi konzervgyár történetét bemutató minisorozatunkat. Az első részben az alapítástól az államosításig követtük nyomot az üzem sorsát. Ezúttal az 1948-tól a 80-as évekig zajló folyamatokat tekintjük át.
1948 márciusában megtörtént a gyár államosítása, az új igazgató a gyár egyik korábbi munkása, a Magyar Kommunista Párt tagja lett. Az ezt követő évek politikai, gazdasági viszonyai nem kedveztek a fejlődésnek. Az ötvenes évek elejének mezőgazdasági politikája (beszolgáltatások, kuláküldözés, a termelőszövetkezetek szervezésének erőltetése stb.) miatt a konzervgyártás hátterét jelentő nyersanyagtermelés nem tudott bővülni. A Jugoszláviával szemben folytatott hidegháborús politika, a déli határsáv intézménye pedig más szempontból, de közvetlenül hátráltatta nemcsak a gyár, de Nagyatád fejlődését is. Az üzemben folyamatos átszervezések zajlottak, két év alatt négy igazgató váltotta egymást, és sem a termelés összetétele, sem a nagyságrendje nem változott lényegesen. 1950-ben a gyár elveszítette önállóságát, a Dunántúli Konzervipari Egyesülés tagvállalataként – a szigetvári és a paksi konzervgyárral egy szervezetben – működött tovább. Az egyesülés 1952-ben megszűnt, ám a két év alatt további hét igazgató váltotta egymást. A sok átszervezés közepette Csóbor Kálmán személye képviselte az állandóságot, aki a gyár megalapításától kezdve konzervmesterként dolgozott, így a termelés tapasztalt ismerőjeként, a telep vezetőjeként szervezte a szakmai munkát.
A konzervgyártó munka ebben az időszakban alapvetően kézi jellegű volt, és sokszor nagyon nehéz. „Az anyagmozgatás szinte teljes egészében kézzel, ládákban, hordókban történt. A gyárudvaron ősztől tavaszig igen nagy volt a sár, ebben a sárban hajtották – főként nők – az 500-700 literes savanyúságos hordókat is” – olvashatjuk az 1985-ben készült gyártörténeti dolgozatban. A szociális körülmények annyiban változtak, hogy a dolgozók kaptak munkaruhát, kialakítottak egy öltöző-fürdő helyiséget, és megindult a rendszeres étkeztetés is.
Az ötvenes években elsősorban befőtteket, gyümölcsízeket (gyümölcsvelőből készült, szeletelhető készítmény), dzsemeket, de ezek mellett már kevés főzeléket és csemegeuborkát is gyártottak. Az üveges készáruk mennyisége egyre növekedett, tárolásuk egy új raktár építését tette szükségessé: az új, kétszintes készáruraktár 1956-ban készült el, vasúti rampával együtt.
1957. január 1-jével a gyár újra önállóvá vált, igazgatója Csóbor Kálmán lett. A dolgozók létszáma és a termelés mennyisége is folyamatosan emelkedett a következő években: 1960-ban közel ötszáz állandó alkalmazottja volt, az éves termelés meghaladta az 5000 tonnát. Földalatti ciszternák épültek (elsősorban a gyümölcsvelő tárolására), felépült egy hidroglobus rendszerű víztorony, és két korszerű gyártósort is üzembe helyeztek a paradicsom és a csemegeuborka feldolgozására. A hatvanas évek elejére alakult ki az üzem végleges termelési profilja: többféle főzeléknövény konzervet (zöldborsó, zöldbab, lecsó), a szovjet piacra pedig nagy mennyiségű zakuszkát készítettek (paradicsomos lében eltett zöldséggel töltött paprika), valamint befőtteket, sűrített paradicsomot és savanyúságféléket gyártottak. A termékek kedveltek voltak, folyamatosan növekedett irántuk a kereslet.
A gyár életében a megyei iparfejlesztési terv elfogadtatásával új korszak kezdődött: 1966-ban negyedmilliárd forintos fejlesztés indult el, amelynek eredményeképpen korszerű, modern konzervgyár született. A hatalmas vízfogyasztás érdekében megoldották a gyár önálló vízellátását, a gőz- és villamos energiaszolgáltatást, ipari vágányt építettek a vasútállomáshoz. Új üzemcsarnok készült, amelyben az I. és II. számú üzemet, valamint a készáruraktárt helyezték el. Végül felépült az irodaház és a szociális épület is. Az üzem állandó dolgozóinak létszáma duplájára nőtt (1200 fő), ami szezonban – az alkalmi munkásokkal együtt – megközelítette a kétezret. A termelés a korábbi mennyiség sokszorosára növekedett, a hetvenes évek közepén meghaladta az évi 40 ezer tonnát. A gyár vezetői fontos lépéseket tettek annak érdekében is, hogy a termelés alapja, a nyersanyagellátás folyamatos legyen. Termeltetési szerződéseket kötöttek környező és távoli szövetkezetekkel, az ÁFÉSZ-szal, betakarító gépeket helyeztek ki a téeszekbe, hogy ezzel is ösztönözzék a főzeléknövények termelését.
