Vízimalmok a Rinya mentén
A Rinya vízrendszerén mintegy ötven vízimalom létesült és működött a 19. században, Nagyatádon pedig kettő. Egyedül a péterhidait sikerült megmenteni. A vízimalmok a középkorban szakrális helynek számítottak.
A vízimalmok szerepe a gőzmalmok megjelenése előtt, de még közvetlenül az államosítást megelőző évtizedekben is jelentős volt Magyarország területén a kisebb-nagyobb folyóvizek mentén élő közösségek életében. A vízienergia ilyen módon történő hasznosítása hazánkban ezer éves múltra tekint vissza. A vízimalmok a középkorban – mivel ezekben őrölték meg a kenyérhez szükséges gabonát – szakrális helynek számítottak, így területükön szeszt fogyasztani és káromkodni is tilos volt, és – a templomokhoz hasonlóan – gyakran menedékül is szolgáltak. Mindemellett stratégiai fontossággal is bírtak, nem ritkán a várak védelmének szerepét is ellátták bizonyos területek szándékos elárasztásával, így gyakran célponttá váltak egy-egy ostrom idején.
Később, a 19. század második felében, a „vízrendezések” időszakában a vízimalmok gazdasági jelentősége kevesebb hangsúlyt kapott a megérdemeltnél, inkább mint a szabályozások és a hajózás akadályozó tényezőiként tartották számon ezeket a helyi szinten igen fontos létesítményeket.
A Rinya vízrendszerén mintegy ötven vízimalom létesült és működött, ezek egy részét alul-, másik részét felülcsapott vízikerék hajtotta, de a korszerűsítések során a turbinával hajtott malomberendezés is megjelent.
Nagyatád területén bizonyíthatóan két vízimalom őrölt ebben az időszakban. Az egyik – az ott évtizedekig dolgozó, később tulajdonos molnár család után Szollár-malomnak elkeresztelt, alulcsapott vízikerékkel hajtott – malom Kiserdő területén állt. Építtetői a Czinderyek lehettek a 19. század elején. Amit biztosan tudhatunk, hogy a vízimalmok országos összeírása és korszerűsítése idején, 1905-ben Meller Manó tulajdona volt, 1911-ben már Lelbach Keresztélyé, akitől 1912-ben Szollár János és ifj. Szollár József, a malom akkori molnárai vették meg, és egészen az államosításig a család tulajdonát képezte.
A simongáti vízimalom a Rinyáról a szabályozások során mesterséges úton lefűzött Malomárok csatorna partjára épült. K. Mándy Sámuel tulajdona volt, benne a simongáti cselédség, bodvicai lakosság számára végeztek darálást, vámőrlést, valamint az uradalom jószágainak szemestakarmányát is ebben a malomban őrölték. Három felülcsapott kerékkel működött. A háborúban orosz és bolgár katonák megfigyelő állásaként kapott kiemelt szerepet, így a német, magyar erők folyamatos célpontja volt, ennek következtében a háború végére romhalmazzá vált. K. Mándy Sámuel külföldre menekült, a tavak állami tulajdonba kerültek, a malomra már nem volt szükség, nem építették újjá, működő zsilipje azonban még ma is látható.
Az államosítást (1949) követő néhány évben még a II. világháborút átvészelő és újjáépített vízimalmok működését is beszüntette az állam népgazdasági érdekre hivatkozva. Némelyiket egy ideig még raktárépületként használták, később lebontották, építőanyagukat, berendezéseiket elhordták, jelentős részük teljesen megsemmisült. Ma az országban mindössze egy tucat vízimalom maradt meg üzemképes vagy látogatható állapotban, ezek többsége malommúzeumként funkcionál. Szerencsére a Rinyán található vízimalmok közül is sikerült egyet megmenteni. A Péterhidán található, nem is olyan régen még romos, düledező épületet a Péterhidáért Egyesület áldozatos munkájának köszönhetően teljesen felújították.
Forrás:
Dóka Klára: A somogy megyei vízimalmok történetéből (1855-1944), Somogy megye múltjából (Kaposvár, 1989)
Horváth Ferenc: Vízimalmok a Rinyán (1997-1998) (Kaposvár, 2003)
