Találkozunk a művháznál!

Ötvenéves lett a kulturális központ. Ezzel kapcsolatban idéztünk fel néhány emléket az egykoron itt dolgozók, valamint az aktívan dolgozók szemüvegén át, persze, a teljesség igénye nélkül.

Egy születésnap mindig szép esemény, főleg, ha kerek az évforduló. A kulturális központ ebben az évben ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját, aminek keretében egy kiállítást is megtekinthetnek az érdeklődők a kiállítóteremben.

Ormai István 1981-től dolgozott a kulturális központban, először népművelőként, majd később igazgatóként 1994 végéig.

– Egy nagy kihívás volt számomra. Akkoriban Segesden dolgoztam a művelődési házban, és tanítottam is. Az akkor igazgató, Ludán Imre megkérdezte, hogy nem jönnék-e át ide dolgozni. Nagyon örültem, hogy ott dolgozhatok, ahova sokat jártam fiatalként, ami egy meghatározó korszaka volt az életemnek, nagyon sok időt töltöttünk itt a barátaimmal.

A nyolcvanas években a művelődési ház, ahogy most is, találkozási pontként is működött.

– Pezsgő élet zajlott a házban. Számos művészeti csoport, közösség volt jelen, festők, fotósok, kertbarátok, szakkörök. Gáspár Istvánnal, Halmosi Józsefnével, Merész Emesével, Fejér Zoltánnal és Szabó Gyulával dolgoztunk együtt ebben az időszakban.

A találkozási pont egy értékes közeg volt a közösségi média, a telefon és az internet hiányában.

– Hetente négyszer volt mozi, 5 órakor és fél 8-kor. Két-két előadás ment le ugyanabból a filmből, mindkettőn teltház volt, majd, persze az előadás végén nem mentek haza az emberek, leültek beszélgetni, ittak valamit a presszóban. Találkoztak.

Az egyik virágkor a kilencvenes években volt.

– A rendszerváltás időszaka hozott egy változást, még nyitottabb lett a ház. Nyitottabb, kiteljesedőbb lett a tevékenységünk. Akik akkoriban ott dolgoztak, abban az időszaban jutottak el a tapasztalataikkal, a szándékaikkal és a tudásukkal oda, hogy elkezdjenek egy innovatívabb, más szemléletű munkát.

Minden korosztály a művelődési házba járt, az óvodásoktól a nyugdíjasokig.

– Emlékszem, hat előadásos színházbérletet hirdettünk a gyerekeknek, amiből ezerkétszáz darabot adtunk el, azaz minden darabot háromszor játszottak el az előadók, mert egyszerre csak négyszáz gyerek fért be a színházterembe. Kéthetente diszkók voltak, 3-400 fiatal jött el. Közösen folyt a munka, kitaláltuk a Fiatalok háza nevű tematikus rendezvénysorozatot, ahol egyebek közt humor, játék, vetélkedők, filmvetítés is volt, de tartottam egy História Klub elnevezésű történelmi délutánokat hatodikos, hetedikes diákoknak.

Bemutattak olyan kiállításokat, aminek köszönhetően Nagyatád bekerült a magyar képzőművészet vérkeringésébe. Ilyen volt egyebek között az Országos Faszobrászati Biennálé, ahol az ország legjobb, legnevesebb szobrászai és szobrai érkeztek a városba.

– Meghatározó élmények voltak a koncertek. Koncz Zsuzsa és Zorán is olyan elsöprő erejű koncertet adok, hogy azt gondolom, soha nem fogom elfelejteni. Szintúgy a Republic, akik a Tiszti Klubban léptek fel. Ezekhez, persze, pénz kellett.

A művelődési ház adta ki először a Nagyatád Hirdetőt, az első nagyatádi telefonkönyvet, évente megjelentett szponzorált falinaptárakat, és teljeskörű ellátást biztosító presszót is üzemeltett, amelyeknek a bevételeiből fedezni tudták a rendezvények költségét.

– Ezernyi szállal kötődtek hozzánk az emberek, és mi az emberekhez. Volt érintkezési pont, témákon, ügyeken, kultúrán keresztül, amire az emberek válaszoltak a jelenlétükkel, a jegyvásárlásukkal, a jelenlétükkel.

1989-ben a művelődési ház rendezte meg az első templomi karácsonyi hangversenyt Nagyatádon, ami egy nagyon fontos dolog volt, hisz előtte a templomban senki nem rendezett ilyet, 1990. augusztus 20-án pedig az első tűzijátékrakéták emelkedtek az égbe a ház jóvoltából.

– Nagyon sokat dolgoztunk, de hangsúlyozom, a kollégák rendkívül önzetlenek voltak, előbb jöttek, később mentek, nem azt figyelték, hogy lejárt a munkaidő, hanem egymást segítve teljesedtünk ki. A kilencvenes években Merész Emesével, Kovács Gézával, Szőke Józseffel együtt dolgoztunk itt népművelőként, Kiss Márti és Haris László segítette a munkánkat.

A kulturális központ betölti, és betöltötte azt a szerepét, hogy harmadik helyként funkcionáljon.

– Az első hely az otthon, a második a munkahely, de kell egy harmadik, ahol a közösségi kapcsolatokat lehet építeni. Jó érzéssel mondom, hogy a 80-as években, a 90-es évek elején, és azóta is nagyatádi társadalmi, és kulturális élet központja tud lenni a ház, betölti a szerepét.

Haris László, aki Nagyatád születésnapján a Nagyatád Szolgálatáért kitüntető díjat vette át, emberemlékezet óta a kulturális központ kötelékébe tartozik.

– Igazából én arra emlékszem, hogy fiatal voltam, ugyanúgy bejártam ide, mint a többiek, és olyan volt az egész, mint a farkas és a kismalac meséje. Először csak a hátsó lábamat dugtam be, majd szépen, fokozatosan itt maradtam. Ültünk az üres folyosókon, hasonszőrű fiatal gyerekekkel, és egyszer csak megszólítottak minket, jelesül Szabó Gyula és Ormai István. Ők közel álltak hozzánk korban, és beszélgetni kezdtek velünk.

Az volt a szlogen akkoriban, hogy „Találkozunk a művháznál!”

– Abban az időben a fiatalok kiemelten fontosak voltak, de amúgy nem tudtak velük semmit kezdeni, ahogyan most sem, mert nehéz őket megszólítani. Elkezdtünk a ház dolgozóival közösen gondolkodni, a kulturális tevékenységek közé becsempésztünk egy-egy szórakoztató programot. Majd a fiatalok elkezdtek diszkókat szervezni, az itt dolgozók meg azon igyekeztek, hogy a kulturális programokon is részt vegyünk, azért, hogy valami ragadjon ránk.

Egészen egyszerű volt, hisz, mint rájöttek, úgy lehetett a fiatalokat megszólítani, ha volt valami, arra eljöttek, ha nem volt semmi, akkor nem mentek sehova.

– A zene az, ami közös nyelv volt a fiataloknak. Akkor kerültem a képbe. Nagyon kezdő diszkós voltam. Valamilyen oknál fogva sok, nagyon jó zenével rendelkeztem, úgy kell elképzelni, hogy amikor beraktam egy kazettát, akkor egy kisebb tömeg alakult ki. A zenéket úgy szereztem, hogy budapestiekkel leveleztem, valaki külföldről behozott lemezeket, azokat sokszorosította, és egy nyomtatott listán lehetett kiválasztani, hogy azok közül mit akarok megvenni, aminek köszönhetően olyan zenei kínálat volt a művelődési házban, amilyen sehol a környéken.

Később televíziót, sőt VHS lejátszót is beszereztek, ezeken hangalámondásos karate filmeket néztek, amik a mai értelemben véve már nézhetetlenek voltak, ám akkoriban mindenki a képernyőkre tapadt.

– Volt itt egy technikus, úgy hívják, hogy Potapov Valeriy, és amikor itt buliztam, akkor vele minden találkoztam, összebarátkoztunk, olyannyira, hogy gyakorlatilag ilyen pótapa szerepet látott el az életemben. Látta, hogy érdekel az elektromosság, elkezdtem vele Sokol rádiókat javítani. Ő pedig azzal a hiányos, szovjet műszerezettségével megtanított engem a „kőbaltával” való érvényesülésre, hogy a legrosszabból kihozzam a legjobbat, megtanított olyan rutin eljárásokra, amikhez egyébként modern eszközök kellettek volna, de a tudásának köszönhetően anélkül is meg tudtuk őket javítani. Ha nem lett volna az a speciális tudás, amit tőle kaptam, akkor gyakorlatilag elvesztem volna, és nem lennék itt.

Kiss Márta 1986-ban kezdett dolgozni a művelődési házban. Elsősorban dekorációkat készített, kiállításokat rendezett, de már 13 éves kora óta járt az ifjúsági klubba.

– Ha jól emlékszem, akkor minden nap este 10-ig volt nyitva a ház, a portáson kívül egy népművelő is mindig itt volt. Rengeteg csoport, szakkör fordult meg itt eltöltött három évtizedem alatt. De korábban én is jártam mindenféle szakkörökre, kiállításokra vendégként.

– Más világ volt, a fiatalokat egyszerűbb volt megszólítani, hisz akkor még nem volt internet, nem volt minden információ azonnal elérhető. A legkedvesebb emlékem talán erről a korszakról, amikor az amerikai fúvósok jöttek el, akiket fél órán át állva tapsolt a közönség. Még ma is beleborzongok. Előtte nem volt még ilyen, idejöttek az amerikaiak, lementek a közönség közé, és egy picit megízlelhettük általuk az igazi szabadságot.

Akkoriban a presszóban volt gépi fagyi, előfordult, hogy a buszmegállónál állt a sor, és a ház dolgozói felváltva igyekeztek kiszolgálni az érkezőket, ugyanis olyan sokan fordultak meg a művelődési házban, hogy mindenki, mindennel kénytelen volt foglalkozni a saját munkáján kívül.

– A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy a kiállítások ideje alatt soha nem veszett el és nem tört el semmi, pedig rengeteg értékes tárgy fordult meg kiállítóteremben, amik a népművészet, iparművészet olyan tárgyai, amik felbecsülhetetlen értéket képviseltek, és képviselnek még ma is.

Pünkösd Márton tizenöt éve vezeti az intézményt.

– Különösen büszke vagyok Nagyatád könnyűzenei életére, arra a mindig megújuló, inspirálóan kritikus zenész közösségre, akikre mindig lehet számítani. Akik tudják és pontosan értik mit jelent a Magyar Dal Napja Nagyatádon, melynek ebben az időszakban raktuk le az alapjait és azóta is sajátunkként ápoljuk a hagyományát.

2008-ban, a gazdasági világválság idején lett igazgató és az utóbbi néhány év, a koronavírus-járvány, valamint az energiaválság miatt szintén nehézségekkel kellett szembenézni, de az állandó értékek, és a folyamatos megújulás jegyében nem lehet veszni hagyni azokat az értékeket, amiket a nagyatádi egyesületek, szervezetek, alkotók az idők során létrehoztak.

– Az utóbbi évek nehézségei ellenére intézményünk büszkeségei a Nagyatádi Vegyeskar, a Fürjecske és a Vadvirág Néptáncegyesület is újra szervezte életét. Ők képviselik az állandó értéket és a folyamatos megújulást. Közös munkánkat segíti az a harminc civil szervezet, művészeti csoport, akikkel együttműködve szervezzük az intézmény napi életét és évente azt a közel száz kisebb-nagyobb kulturális programot, eseményt, amely Nagyatád kulturális kínálatát gazdagítja. Ezek a közösségek mind értéket teremtenek, melyekről csak elismeréssel szólhatok.

A változás folyamatosan jelen van az intézmény életében, olyannyira, hogy az eredetileg három szervezeti egységből álló művelődési házhoz csatlakozott a városi televízió, a könyvtár, a sportcsarnok, a sportpálya, a tourinform-iroda, amiből lényegében megalakult a Nagyatádi Kulturális és Sport Központ. Később a turisztikai központ átadásával újfent bővült a programkínálat, majd 2022-ben a T25 Művészeti Galéria és Közösség Ház.

– A kihívás ugyanaz, mint évtizedekkel korábban: a lehető legtöbbet kihozni abból, amit a gondjainkra bízták.