Szeretettel és megbocsátással a lélek gyógyulásáért
Tényleg nincs más választásunk, mit múltunk sérüléseiben vergődni? Mi a kiút? Igaz-e, hogy „megbocsájtok, de nem felejtek”? Létezik-e feltétel nélküli elfogadás? Dr. Béres András pszichoterapeuta előadása.
Bizonyára sokan tették mérlegre szívükben hordozott sérelmeiket Dr. Béres András pszichoterapeuta „Gyógyuló sebeink – felismerni, elfogadni, elengedni” múlt csütörtöki című előadása után. Alapvető pszichológiai mechanizmusokra világított rá az előadó a lélek megsebzésével kapcsolatban: bizonyára mindannyian tudunk példát mondani környezetünkben olyan esetre, ahol valakit élete során olyan érzelmi stressz ért, amely egy életen át nyomot hagyott rajta. Ez személyiségében is tükröződik: ahogyan életét vezeti, ahogy megnyilvánul mások előtt, ahogy cselekszik. Sokszor nem is tudjuk, de egy mélyen elnyomott lelki seb nagyobb hatással van mindennapi életünkre, mint azt gondolnánk: egy öt éves korunkban átélt trauma a mai napig kihathat döntéseinkre, szemléletünkre.
Gyakori, hogy az elszenvedett sérelmek miatt felvesszük az áldozat szerepét, és a trauma miatt kialakult negatív viselkedésünket külső tényezők okolásával magyarázzuk meg. Ezáltal ezt a torz önképet folyamatosan megerősítjük –ez pedig nem a lelki seb begyógyulásához, hanem folyamatos felszakadásához vezet. A terapeuta rámutatott, hogy hogy ezen csak az én képes változtatni: ehhez pedig időnként teljes szemléletváltás szükséges, ami szemben állhat a korábban akár évek alatt megszokott gondolatmenettel. „Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ilyenné tette a világ.” – de vajon a világ dönt arról, ki vagyok, vagy én?
Az ember lelke vágyik a katarzisra, a megbékélésre, a beteljesülésre. Egy lelki seb dédelgetése nem egészséges dolog. A sebet ki kell tisztítani, ez pedig csak egy módon lehetséges: a megbocsátással. Első hallásra talán gyermekdednek hangzik ez a felvetés, hiszen haragunkat vagy félelmünket jogosnak érezzük – eszünkben sincs megválni tőle. A megbocsátás azonban nem feltétlenül jelenti a bűnös ember feloldozását, hanem azt a lelki folyamatot, ami alatt elérjük, hogy a lelkünk megszabaduljon az évek óta nyomó tehertől. Onnantól, hogy eldöntjük, hogy a megbocsátás felé lépünk, máris változást értünk el korábbi felfogásunkhoz képest.
A megbocsátás lassú folyamat: az elszenvedett „bűnnel” kezdődik, és a felejtéssel végződik – amikor már nem elevenítjük fel újra és újra a fájó emléket. A „megbocsátok, de nem felejtek” felfogás még nem valódi bocsánat, csupán egy lépés afelé. Ha a folyamat azonnali lenne, nem lenne szükség a háborús bűnök emléknapjára, a holokauszt fogalmára, hiszen ezek azt a célt szolgálják, hogy a „bűn” nehogy újra bekövetkezzen. Ez a lépés a tudatosítás, amit követhet a megvallás, majd a bűnhődés. Legyünk az elkövetők vagy éppen a sértettek, az utóbbi folyamatban mindkét fél részt vesz: a bűn elkövetése lelki terhet ró mindkettejükre. A bűnhődés alatt a lélek felismerte a veszteséget, és kiutat keres – ez akár évekig is eltarthat. De irányított gondolkodásmóddal végül eljuthatunk a megbocsátáshoz, amikor felismerjük, hogy egy – a múltban elszenvedett, most már megváltoztathatatlan esemény nem uralhatja örökké az életünket, és végül a sérelmet elengedjük. Idővel pedig aztán elfelejtjük.
A terapeuta a szeretet természetéről is beszélt előadásában. Mint mondta, a feltétel nélküli szeretet lényegében bináris: vagy van, vagy nincs. – Ha kiszeretek valakiből, az soha nem is volt szeretet – állítja a terapeuta. Ennek magyarázata pedig, hogy a feltétel nélküli szeretet körébe tartozókat mindig vissza lehet fogadni, történjen bármi.
Ugyanakkor a feltétel nélküli szeretet fogalmára egyesek úgy tekintenek, mint teljesíthetetlen elvárások halmazára: túl nagy feladatnak tűnik minden élethelyzetben önzetlennek maradni, mindig mindent megbocsátani feltételek nélkül. A terapeuta erre is választ adott előadásában: nem szabad összekevernünk a szeretetet a szeretet egyes műfajaival.
Ezek olyan csoportokat jelentenek, mint a barátok, ismerősök vagy a romantikus partnerek. A különbség pedig az, hogy mindegyik csoportnak, azaz „szeretetműfajnak” igenis vannak elvárásai, feltételei. Ezekből pedig van ki-bejárás: – Ha egy férj az alkoholizmus útjára lépett, nem várhatja el nejétől, hogy megossza vele ágyát – fogalmazott a Dr. Béres András. Nem szűnt meg szeretni, de addig nem veszi vissza a „párkapcsolat csoportba”, amíg ezzel a problémával nem birkózik meg. Ebben segítségére lehet a feleség, viszont egyes házastársi privilégiumokat megvonhat tőle, amíg a gond fennáll. Őrültnek vagy szentnek kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen állapotot bármely fél szó nélkül eltűrjön. A feltétel nélküli szeretet köréből ettől még nem zártuk ki a másikat – sőt annak jegyében igyekszünk segíteni, hogy minél előbb visszafogadhassuk a belső körbe.
Az előadás Carl Young idézetével zárult:
„Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok.”
