Novemberi indián nyár
Fények, hangulatok, érzések és színek. Aranycsöppök a ritkuló és sárgás lombok között. Szemlélődés ebben a novemberi vénasszonyok nyarában. Fotók, oldódások és idézetek.
Ami júliusban égetett, hogy bújni kellett előle kalapok, fák és házak árnyékába, az most simogatóan melegít. Arcomat belemártom a napba, és hunyt szemem mögött csodás földöntúli fények úsznak, akár egy aranyfolyó hullámai.
„Ezek a szalmafényű
törtszárú délutánok
úgy borulnak a tájra,
mint nagy sárga virágok.”
Már nem annyira a délelőttök vagy a délutánok, inkább a kettő között, egy csipet ebből és abból is, a delek, amikor még bekúsznak a lapos sugarak a fák lombjai alatt. A parkban egy padon ülve szemlélni a várost, lábam előtt a pergő leveleket, rajtuk a közeledő léptek neszét, ahogy a távolabbi tevékeny tér felolvad az időn kívülre varázsolódott kis szigetnek a békéjében.
„ősz van és megannyi hátha
teli tüdő a végtelen
mézlik az Úristen lába
s mintha a mellemen járna
s meg-megállna a szívemen.”
Ajándék minden ilyen nap. Elcsöndesedésre hív, magunkba mélyedést rendel. Felvettük-e a keresztünket, s ráfeszültünk-e a másikért? A másokért való áldozatként?
„Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan
bármerre indulsz, oda sohasem?”