Nagyatádi maszkabál

Utánajártunk, mennyire tartják be az atádiak a szigorúbb maszkviselési szabályokat. Orrot és szájat eltakarva, vagy csak az álcsúcson hordva? Buszmegállóban és a hurkasütőnél is? Így viselnek maszkot a városban.

Az őszi szezon legújabb trendi kiegészítője: a szájmaszk. Olyannyira trendi, hogy most már kötelező viseletté is vált, elengedhetetlen tartozéka minden magyar arcnak minden társas rendezvényen. A társadalom prominens tagjainak már hetek óta nem is lehetett látni az arcát, s lassacskán a fogak megvillantása már-már udvariatlan cselekedetté válik. Ugyanakkor a legújabb divatbolondok – egy kicsit felkavarva az állóvizet – megtalálták a maszk viselésének új módszereit: egyre népszerűbb a maszk állon történő viselése, de sokan használják már a fülön lógva afféle fülbevalóként is. Sőt, a karra felhúzva csinos karkötőként és könyökvédőként is kiválóan használható a szájmaszk, noha az eredeti funkcióját így még kevésbé tölti be.

Viccet félretéve: a maszkviselés szabályait hétfőtől kezdve jelentősen megszigorították, így már nemcsak az üzletekben és a tömegközlekedési eszközökön, hanem a várótermekben, a megállókban, a plázákban, mozikban, színházakban, a bevásárlóközpontok területén, az egészségügyi és szociális intézményekben, valamint ügyfélfogadási irodákban is fel kell venni. Sőt, az üzletvezetők most már kötelesek felszólítani a vásárlókat a viselésükre, és ha ezt megtagadják, kiutasíthatják az engedetlen vevőt. Ha ezután sem fogad szót, rendőrséget kell hívni – ugyanis csak ebben az esetben mentesül az üzletvezető a büntetés terhe alól.

A maszkviselési kötelezettség már így is nagy port kavart a különböző internetes fórumokon, noha a Magyar Orvosi Kamara is azt javasolja, hogy hordja mindenki. A covidióták szerint semmit nem használ a maszk, mások szerint nem kapnak benne levegőt, megint mások összeesküvés-elméletekre hivatkozva igyekeznek bojkottálni. Ám hiába a hőbörgés a közösségi oldalakon, lehet rá mondani, hogy ésszerűtlen intézkedés, meg lehet kérdőjelezni a hatásosságát – tetszik-nem tetszik, ez a szabály.

Mindezek fényében tettünk egy kört a városban azt figyelve, ki, hogyan és hol hordja a maszkot. Betértünk különböző üzletekbe, a vásárcsarnokba, a buszmegállóba és a postára is. Viselnek-e az atádiak szájmaszkot?

A rövid válasz: igen is, meg nem is. A hosszabb válaszhoz leírjuk a tapasztalatainkat.

Először is érdemes megjegyezni, hogy sok idős az utcán is hordja a maszkot. Egy úr a sportcsarnok mellett egy padon sütkérezett a napon gondolataiba merülve, miközben az arcát egy házilag varrt maszk fedte – száját-orrát eltakarva. Több idős néni bevásárlószatyorral igyekezett a vásárcsarnok irányába, és szintén maszkot viselt – úgy látszik tehát, vannak, akik komolyan veszik a javaslatokat is.

De akkor térjünk be az üzletekbe – itt már valamivel vegyesebb kép tárulkozik elénk. Összességében elmondható, hogy az emberek fele szabályosan viselte a szájmaszkot – orrot és szájat is eltakarva. Olyan vásárló is volt, aki alig látszott ki ruhadarab alól, még Fülig Jimmy is védve lenne akkora lepel alatt. De az adatgyűjtés közben egy új kategóriát is meg kellett állapítanunk: az orros maszkviselőkét. Az emberek jelentős hányada ugyanis kidugja az orrát a lepel alól, méghozzá a megfigyelések több mint harmadában. És ez a megállapítás főleg az üzletben dolgozókra volt érvényes – feltehetően ők nehezebben viselik az egész napos kényszerű hordást. Egy vendéglátóhelyen két kiszolgáló is maszkkal az állán adta ki az ételt a vevőknek.

Az egyik zöldség-gyümölcs árusnál érdeklődtem arról, milyen érzés maszkban dolgozni, és hogy a vásárlók betartják-e a szabályokat.

– Kénytelenek betartani, mert rájuk szólok– meséli a hölgy. – Most már minket is megbüntethetnek érte, ezt nem kockáztathatjuk meg. Előfordult, hogy kakaskodott az egyik vásárló, megint mások el akarták viccelni, de most már muszáj komolyan venni.

Ebben a pillanatban egy bajszos úr lépett az üzletbe – maszk nélkül. Az eladó rászól, hogy tegye fel. A férfi elnézést kér, azt mondja elfelejtette. Benyúl a zsebébe, és rögtön fel is húzza.

– Ez is gyakran előfordul – teszi hozzá az eladó. – De előbb-utóbb mindenki megszokja majd. Nekem az első nap volt nagyon kellemetlen, úgy éreztem, alig kapok levegőt benne, de azóta már nem is veszem észre, csak a fülemet bántja néha.

Betértem egy másik üzletbe is, ahol főleg ruhákat és ajándéktárgyakat árusítanak, no meg szájmaszkot is. Az üzletben dolgozók mind hordták a kötelező viseletet. Beszélgetés közben néha leugrott az egyikük orráról a maszk, ezt egy gyors mozdulattal visszaigazította.

– Mára már csak egy dobozzal maradt – meséli az egyik eladó. – Pedig nyáron azt hittük, ránk marad az egész. Most viszont naponta 15 darabot adunk el belőle.

Minden vevőre rászólnak, akin nincs szájmaszk – tette hozzá az eladó. Ők sem akarnak bírságolást megkockáztatni.

Egy másik üzletben az egyik dolgozót éppen a felettese hordott le egy apróságért, emiatt a bolt hátuljából előrejött az üzletbe – maszkkal az állán. Egy másik helyen egy vásárló a nyakán hordta. Ekkor határoztam meg a harmadik kategóriát: ők az önámítók, akik csak hiszik, hogy maszkot hordanak. Megfigyeléseim során ebből az emberfajtából csak kevesen voltak, de mindenképpen említésre méltó kategória. Ebből a leggyakoribb fajta a maszkot állon hordóké volt, de akadt olyan is, aki annyira bő maszkot viselt, hogy az 5 centire lobogott az arca előtt, megint másnak a jobb fülén lógott.

A postára betévedők jelentős többségükben szabályosan viselték. Itt voltam fültanúja egy párbeszédnek, ahol a postai dolgozó és az ügyfél jót derültek azon, hogy először nem ismerték meg egymást, noha a beszélgetésből ítélve régi barátok.

– Legalább ez egy jópofa dolog ebben a maszkban, hogy az ember rácsodálkozik a másikra! – jegyezte meg az ott dolgozó.

Ugyanakkor egy kisebb incidens is kialakult a posta épülete előtt: az ügyfelek az ajtó előtt sorban várakoztak, mivel egyszerre csak annyian tartózkodhatnak bent, ahány ablak működik. Egy idős úr azonban valószínűleg nem volt ennek tudatában, és ragaszkodott ahhoz, hogy bemenjen és sorszámot húzzon.

– Ott van kiírva a rendelet, olvassa el! Álljon be a sorba! – kiabált rá a férfire az egyik sorban álló.

A postáról kijőve szemközt az út túloldalán megpillantottam egy hölgyet a buszmegállóban, aki egyedül várakozott a következő járatra – ő az állán hordta a maszkot. Talán kevésbé elítélendő, hiszen egyedül volt, és talán még nem szerzett tudomást az új jogszabályról, hogy most már bizony a megállókban is kell hordani. De vajon a többség tud erről?

Átsétáltam a buszpályaudvarra további adatgyűjtés céljából. Az eredmények itt voltak a legszembetűnőbbek: kevesebb, mint az emberek harmada hordta a maszkot, harmaduk egyáltalán nem viselt, a maradék pedig nem viselte szabályosan. Egy hölgy három méterre a „Dohányozni tilos!” – táblától maszkkal az állán morcos arccal pöfékelt a cigarettájából, majd hörgősen köhögött hozzá.

Az egyik megállónál öten ültek: nincs maszk, nincs maszk, maszk, maszk és maszk az állon. Pókerben egész jó leosztás. Egy kicsivel arrébb egy család szotyolát majszolt, az apuka cigarettázott, a fűben játszó kisfiút leszámítva mindegyiküknek az állán volt a maszk.

Éppen azon tűnődtem, hogy vajon az itt várakozók közül hányhoz jutott el a kormány tájékoztatása a maszkviselés szigorításáról, amikor a hangosbemondóból a következők hangzottak el: „Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy az állomás zárt várótermében és a buszon kötelező az arc és orr eltakarása alkalmas szájmaszk, sál vagy kendő viselése.”

Hohó! Álljunk csak meg, Cecília nem ezt mondta! – vontam fel a szemöldökömet. Hétfőtől ugyanis feketén-fehéren szabályba foglalták, hogy nem csak a zárt várótermekben, hanem a megállókban is kell maszkot hordani, és hogy a sál többet már nem alkalmas erre a célra. Nem csoda, ha az utasok sem tartják be a szabályt, ha egyik helyen ezt, a másikon meg azt mondják nekik.

Hozzá kell tennem, amikor a buszok megékeztek, az utasok már mind szájmaszkban szálltak fel, és a buszsofőr is viselte. Hogy az út közben meddig tartják az arcukon, arról persze már nem tudtam meggyőződni.

A körutat zárva betértem a vásárcsarnokba ebédelni egy májashurkát. Csak egy-két zöldséges stand működött az épületben a kifőzdén kívül. Húztam tovább a strigulákat: itt nagyjából fele-fel arányban voltak a maszkot jól viselők és az orros viselők. Egy úr rontott bele a statisztikába, aki maszk nélkül áttolta a kerékpárját a csarnokon meglehetősen sietve – valószínűleg érezte, hogy tilosban jár. Illetve tanúja lehettem annak is, ahogy az egyik vevő – maszkot szabályosan viselve – odalépett a hurkasütőhöz, közel hajolt, majd lehúzta a maszkot. – Nem tudok így beszélni – kezdte a mondandóját, majd kérdezett az eladótól pár dolgot.

A májashurka elfogyasztása közben nekem is a fülemen lógott a kendő – azt mégsem várhatják el az embertől, hogy a maszkon átpréselje. Az almapaprika rágása közben köhöghetnékem támadt, riadtan rántottam fel arcom elé a maszkot, de kettőt már prüszköltem, mire felhúztam. Ijedten körbenéztem, keresve a lesújtó tekinteteket.

Ám senki nem vett rólam tudomást.