Legyen minden nap Valentin-nap!

Persze, nem a mézes-mázas, virágcsokros, bonbonos, miegyebes, hanem az a fajta, amikor a két fél csak úgy, minden sallang nélkül szereti a másikat.

Még javában tart a házasság hete, amelynek keretében a család és a házasság fontosságára hívják fel a figyelmet (valahol, valamilyen formában, bár őszintén írjuk, mi nem nagyon láttuk az idei teperést), ma pedig Valentin-nap, fiatalemberek, vagy kevésbé fiatalok állnak sorba a nagyatádi üzletekben egy-egy szál, vagy csokor virágért.

Persze, az odafigyelés, még ha nem is virág, hanem egy kedves szó, odaadó figyelem, meleg vacsora, vagy bekészített mosógép és kiteregetés formájában is sokaknak okozna örömet, és nemcsak ma, hanem az úgynevezett szürke hétköznapokban is, hisz optimális esetben az édesanyánkat sem évente egyszer szeretjük, akivel pedig eltölteni kívánjuk a hátralévő életünket, az tényleg a másik felünk kell, hogy legyen, őt meg illik legalább úgy, mint önmagunkat, vagy valamivel jobban.

A Valentin-nap nem a semmiből érkezett, mint modern világunkban oly sok mindennek, ennek az előzményeit is az ókori Rómában kell keresnünk (mit adtak nekünk a rómaiak?), bár jobban belemélyedve a témába azért némi belemagyarázás-jelleget ebben az esetben felfedezhetünk, de a történelmet a győztesek írják, abból pedig akadt bőven a Római Birodalomban.

Mindenesetre február 13. és február 15. környékén két jeles ünnepet is ültek a rómaiak, a Faunus és a Lupercalia ünnepeket. Utóbbi termékenységi rítusokból és tisztító szertartásokból állt, ezzel igyekezve kiengesztelni a farkas alakjában tevékenykedő, ám rosszindulatúnak gondolt Lupercus nevű istent. A papok ekkor a februa nevű kecskebőr szíjakkal ostorozták a fiatalokat, főleg a nőket, hogy a rituális verés tisztulást és termékenységet hozzon.

Ettől nyilvánvalóan nem horgadt fel a fiatal hölgyekben a szerelem iránti vágy, de a megtisztulást követően kellemesebben is tölthették az időt: Juno (a házasság pártfogójának istene) templomába mentek, hogy ott egy szerelmi jóslatot kapjanak az igazi partner kiválasztásához.

A férjek virágot ajándékoztak ezen a napon a feleségeknek. Az egyszerű nép ifjú férfiai pedig ezen a napon tombolát húztak a még hajadon nők neveivel. Az így létrejövő párok egymással jártak egy ideig és néhányan a szóbeszéd szerint valóban egymásba szerettek. Ez a népszokás sok római arisztokrata szemében erkölcstelen volt, mondjuk, aki behatóbban foglalkozik a római arisztokraták történetével és tetteivel, az akár azt is gondolhatja, hogy jó részük senkinek a szemében nem tűnt erkölcsösnek, de ez semmiképpen sem tartozik most a tárgyhoz.

Kedves Olvasóink! Aki ma szerelmes, annak azt kívánjuk, hogy legyen még szerelmesebb, aki pedig nem találta meg az igazit, kívánjuk, hogy találja meg.