Kavicsok
„Kinéz az ablakon, az ég olyan kék, mintha egy különösen jókedvű festő festette volna. A tavasz érződik a levegőben, a hosszú, sötét tél után jóleső érzés a napsütés.”
Végre megint tavaszodik, vagy legalábbis valami olyasmi, gondolta a férfi. Ilyenkor, még régen, amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor kimentek a Rinya partjára, sétáltak órákon át, kerestek kagylóhéjat, üres csigaházat, a legszebb kavicsokat gyűjtötték, amiket csak kisgyerekkéz gyűjthet. Szinte mindegyik megvan. Egy nagy szatyorban tárolja őket a beépített szekrény sarkában. Minden kirándulást után félmaréknyival vagy egy zsebnyivel tértek haza. Megmosta a kézmosónál, megtörölte papírtörlővel, és eltette a többi közé. Nem mintha az a gyűjtögető fajta lett volna, de mégis, sokat jelentettek neki a kavicsok, ezért őrizgette őket. Apró emlékdarabok egy nejlonszatyorban.
Ahogy teltek az évek, úgy várta a tavaszt egyre növekvő félelemmel, mert mi van, ha a gyerekek már nem akarnak a Rinya partján sétálni, ha már nem akarnak a Szoborparkban önfeledten rohanni a fűben, ha már nem kérdeznek meg napjában legalább százszor valamit, ha elmaradnak a közös séták, mert mindegyikőjüknek valami sokkal fontosabb dolga akad. Persze, ez az élet rendje, de ettől függetlenül még nehéz elfogadni, gondolta akkor a férfi.
Az utolsó séta akkor volt, amikor a kislánya 12, a fia pedig 11 éves lett. Az a tavasz volt a legszebb mind közül, szinte felfoghatatlan színben pompáztak a fák, a rétek, úgy tűnt, mintha a madarak teljes erőből énekeltek volna, még a Rinya vize is mintha tisztább lett volna. A kavicsok is szebbek lettek, a csigaházak óriásira nőttek, aztán eljött a nyár. A gyerekek elmentek táborokba, ősszel lefoglalta őket az iskola, a következő tavaszt pedig már a barátaikkal töltötték az apjuk helyett.
Most már húsz év is eltelt azóta, a szatyor a szekrény sarkában állt, tetején az utolsó tavasz kavicsaival. A gyerekek néha hazajönnek látogatóba, a kapocs még mindig megvan közöttük, csak egyre lazább, egyre távolibb. Saját életük van, a saját gyerekeikkel gyűjtik a kavicsot egy szatyorba, gondolta (remélte) a férfi. Ez így helyes, másképp, talán nem is lehetne, hisz a legjobban úgy lehet szeretni valakit, ha megtanuljuk elengedni, hisz, ha jól csináltuk, akkor úgyis visszajönnek, gondolta a férfi. Csak ez átkozottul nehéz.
Kinéz az ablakon, az ég olyan kék, mintha egy különösen jókedvű festő festette volna. A tavasz érződik a levegőben, a hosszú, sötét tél után jóleső érzés a napsütés.
