Író-olvasó találkozót tartottak Nagyatádon az El Camino sikerkönyvek szerzőjével

Sándor Anikó az elmúlt évtizedben vált Magyarországon híres könyvszerzővé: regényeiben saját utazásairól, kalandjairól ír. Könyvei sok embernek nyújtottak vigaszt vagy éppen kiutat egy válságos élethelyzetből.

Az Országos Könyvtári Napok keretében a kaposvári Takáts Gyula Könyvtár jóvoltából író-olvasó találkozót tartottak a nagyatádi Bertók László Városi könyvtárban. Az est vendége a sok példányszámban elkelt bestseller El Camino könyvsorozat szerzője, Sándor Anikó volt.

Az írónő az elmúlt években megjelent valamennyi kötetéről beszélt a megjelenteknek, ám sokan egyetértenek abban, hogy a legsokatmondóbb és talán legmélyenszántóbb művei, az írói karrierjét elindító, már említett El Camino könyvek és az Argentínai élmények által ihletett Pillangó a vállamon – buenos aires-i kaland című regények voltak – és így az ezekkel kapcsolatos élményeiről mesélt a legtöbbet. A könyvek többek puszta elbeszélésnél, egyfajta önvallomások: szembenézni önmagunkkal, merni meglépni a lehetetlent, kiutat és választ keresni azokban az időkben, amikor az élet az egyik pofont adja a másik után, és mindezt kalandos élmények, egzotikus, titokzatos tájak és különös karakterek közé vetődve – nem véletlenül lett Anikó több könyve is bestseller.

Az írónő elmondta: sok minden vezetett ahhoz, hogy felálljon, és hátrahagyja a korábbi életét.

– 12 évvel ezelőtt éltem az üzletasszonyok kiskosztümös életét – de ebből csak az életmód volt annak mondható. Eredeti szakmám szerint újságíró vagyok, Vitray Tamás tanítványaként kezdtem a tévénél, majd a Kossuth rádióban dolgoztam 20 évig. 2004-ben magánéleti válságot éltem meg, akkor váltam el a férjemtől. Sajnos a rádiónál jobban fizető állást kellett találnom, ezért átmentem az írott sajtóba, egy bulvár újságnál kezdtem dolgozni. Az évek során eldurvult ez a műfaj, egyre több olyan dolgot is papírra nyomtak, amelyek nem voltak igazak – szó szerint elkülönített pénzeket tartott fenn az újság a pereskedésre – árulta el az írónő. – Ha valami nagyot szólt a médiában, az szinte biztos, hogy nem volt igaz. Sértőek, bántóak voltak a cikkek, emberek életét tették tönkre. 8 évig voltam része ennek a bulvárgépezetnek. Nagyon nem tetszett a kialakult helyzet, egyre gyakrabban néztem a tükörbe sóhajtozva, hogy el kell innen mennem. Csak hát, nagyon jól fizettek, és józan ember nem hagy ott egy jól fizető munkát.

Aztán egy napon Anikó bement dolgozni a szerkesztőségbe, ahol elmerült a gondolataiban. Kollégája megkérdezte tőle, mit csinálsz? Mire Anikó gondolkodás nélkül úgy válaszolt: felmondok. Még aznap összeszedte a holmiját, és hátrahagyta a szerkesztőséget. Mint fogalmazott, soha életében nem könnyebbült meg így, boldog volt, bár ismerősei közül senki nem támogatta őt a döntésében, a lányát leszámítva. Csak utólag jött rá, hogy különleges dátumon született meg az elhatározás.

– Később döbbentem csak rá, hogy szinte napra pontosan ugyanannyi idősen álltam fel az asztaltól, mint ahány évesen édesanyám meghalt. Úgy hiszem, ez az ő közbenjárása volt, azt akarta, hogy új életet kezdjek. Nem tudtam még, mit fogok csinálni, csak azt, hogy ezt nem.

Anikó végül úgy döntött, megvalósítja egy régi álmát: elutazik a tangó hazájába, Argentínába.

– Akkoriban már tanultam tangózni és vagy ezerszer megnéztem egy videót, amin egy fiatal pár Buenos Airesben táncol a város egy színes negyedében. Úgy döntöttem, ha már amúgy is mindenki komolytalannak tart, akkor rászolgálok a címemre: vettem egy jegyet, 3 hét múlva már úton is voltam. Az első napomon megtaláltam azt az utcát, azt az éttermet, amit a videóban annyiszor láttam. Akkor is táncolt ott valaki. Az az érzés kerített hatalmába, hogy bármi megtörténhet.

Anikó eredetileg néhány hetet tervezett maradni, végül négy hónapot töltött Buenos Airesben, amíg a pénze kitartott.

– Jó okom volt ár, hogy ott maradjak – itt az írónő cinkosan kacsintott a hallgatóság felé – Azt mindenki tudja, hogy nőként 40 felett nem olyan jó élmény nem fiatalnak lenni. Mondhatnám, lejárt szavatosságú termékként érkeztem egy olyan világba, ahol erről nem így gondolkodnak. Ott az utcán rád mosolyognak, mindenki barátságos, mindenki köszön neked – az életkorom tényleg csak egy szám volt, az életed minősége nem a kor függvénye Buenos Airesben. Tangózni kezdtem, amitől megváltozott a tartásom, az alkatom, ismerőseim megkérdezték, hogy én megnőttem?

Miután hazajött, újra motoszkálni kezdett benne az érzés, hogy valamit még csinálni kellene. Utólag úgy fogalmazott, mindig a nagy sóhajtások vezették el a következő megvalósítandó célhoz – így volt ez az El Camino esetében is. Ez egy középkorra visszanyúló zarándokút, mely Spanyolország északi részén fut, a francia határtól indul és Santiago de Compostellaban ér véget, ahol a legenda szerint Szent Jakab maradványai vannak eltemetve. A híres zarándokút megannyi regény ihletője volt, Anikó is így hallott róla először. Ismét mert egy nagyot, és nem sokkal később már a Barcelonába tartó repülőgépen ült. A zarándokútnak persze voltak kezdetben kellemetlenségei.

– Már az egyik első éjszakámon egy olyan szálláson találtam magam, ahol egy teremben 40-en horkoltak, nem tudtam, hogy fogom bírni. De aztán egyre több fura véletlen történt, jöttek a csodák: amire az ember gondolt, az sokszor megvalósult. Számtalan zarándokkal, élettörténettel találkozunk az út során, és persze felmerült bennem hogy bárcsak megszólítana egy jóképű férfi, vagy valaki, aki művész. Amint beértem a következő szállásra egy sármos illető hellyel kínált, hogy igyak vele egy pohár bort – és mitadisten, festőművész volt. Aztán egy másik alkalommal éppen azon merengtem, hogy bárcsak hoztam volna magammal zenét az útra, erre egy faluban az utolsó házban, ahova bementem megtölteni a kulcsomat, a kedvenc dalom szólt CD-ről, pedig nem egy slágerdal. Máskor az erdőben gyalogoltam és nagyon jól esett volna egy kis friss gyümölcs, erre a következő a kanyarban egy standra ki volt pakolva belőle mindenféle egy becsületkassza mellett.

De persze Anikó útja nem csak az apró csodák miatt vált érdekessé, hanem az emberektől, sorsoktól, akikkel összesodorta az út.

– Aki az El Caminon jár, azért indul el, mert valami jobbat akar. Senki nem megy dühében, bosszúból – magyarázta az írónő. – Sokszor egymás történeteiből merítettünk erőt, vagy éppen megnyugvást. Olyan, mintha ismerős lelkek kódorognának az út során és a zarándokokat használnák fel arra, hogy üzenjenek a szeretteiknek. Egy német házaspár például folyton rajtam csüngött, amit először nem értettem, de aztán kiderült, hogy választ adtam nekik olyan kérdésekre, amit az elhunyt lányuk miatt sokáig megválaszolatlannak éreztek. Nekem pedig egy japán fiú mondott olyan különös dolgokat, amik ráébresztettek bizonyos igazságokra.

A sok kaland, apró csoda és érdekes élmények dacára Anikót megviselte az út, mivel sok érzést kavartak fel benne az úton megismert személyek.

– Mély sebeket szereztem, a fizikai fájdalmaim ezeknek a kivetülései voltak. Alig bírtam járni, és nem értettem, miért történik most ez? Fájt a lábam, a lelkem. Mire volt ez jó? Ekkor jött az a különös folyamat, hogy a gondolatban feltett kérdéseimre a saját gondolataim válaszoltak: „azért, hogy megtudd, milyen az igazi szeretet. Mikor szerettél így utoljára?”

Azt szoktam mondani, a Camino nem azt adta nekem, amit szerettem volna, hanem amire szükségem volt. Egy mély lelki utazás volt ez az élmény, ami sok mindenre megtanított: például hogy ne cipeljek felesleges terheket. Útközben a hátizsákomban lévő cuccaim felétől megváltam, és rájöttem, hogy sokkal kevesebbel is beérem és sokkal könnyebb volt minden. Nem ragaszkodni fizikai tárgyakhoz, nem kötődni a terhekhez. Hazaérve eladtam a nagy lakásomat és egy kisebbre cseréltem, lemondtam az előfizetéseimet, kiszórtam a ruháimat – rájöttem, hogy az anyagi világ, amiért annyit küzdöttem eddig, csupán műanyag. A lelki boldogsághoz először bent kell rendet rakni.

Anikó hazaérve elolvasta a feljegyzéseit, amiket az út során készített. Eredetileg egy blogot írt volna az élményeiből, de érezte, hogy lehetetlen volna ilyen formában megírni a tapasztaltakat. Ezért végül a könyvírást választotta – és meglepően gördülékenyen jutott a végére.

– Amikor a jegyzeteket olvastam, már akkor fura volt. Mintha nem is a saját szavaim lennének, amiket leírtam, mintha valaki diktálta volna. Aztán amikor kiadót kezdtem keresni: este levelet írtam nekik, másnap reggel már ott volt a válasz: mikorra tudom befejezni? Az egész helyzet olyan volt, mintha a hónom alá nyúlt volna a jósisten. Csak írd, le, amit átéltél, add tovább. Nagy sikere lett a könyvnek, amikor megjelent, két hét alatt elfogyott az összes, háromszor kellett újranyomtatni. Mintha ennek így kellett volna történnie. Aztán egymást követték a dolgok: gondoltam, ha ez így megy, akkor miért nem írom meg az argentin dolgot? Így született a Pillangó a vállamon, ezt is gyorsan megvették. Éreztem, hogy valamit jól csinálok, és jöttek az új fejezetek. Attól kezdve, hogy megjelentek a könyveim, az emberek kérdésekkel, kérésekkel bombáztak – mi a titkom, hogy változtassak? Annyi bizalmat kaptam az emberektől, hogy beiratkoztam coach képzésre és tanácsadó lettem.

Anikó most már „Megírod a könyved?” címen írói tanfolyamokat is szervez, segít az embereknek papírra vinni az élményeiket, ötleteiket. Mint mondta, ezek célja nem feltétlenül a publikálás, hanem sokszor terápiás jellegű, vagy hogy egyszerűen az útkornak, utódoknak fennmaradjon az illető története.

A találkozón ezt követően az írónő további könyveinek ihletéül szolgáló eseményeket is elmesélte, és mindegyikben volt valami csavar, valami megfoghatatlan spiritualizmus, mintha a sors rendelte volna, hogy ezen történések szemtanúja és megélője legyen. A beszélgetés végén a jelenlévők dedikáltathatták könyveiket a szerzővel.

Az író-olvasó találkozó nem az egyetlen program volt a héten: az Országos Könyvtári Napok idei tematikái között szerepelt a „könyv: élmény és utazás” és a „könyves generációk – alfától a veteránig” – a nagyatádi Bertók könyvtárban is ezen a jelszavak szellemében szervezték meg a heti programot. Így például a felnőtt részlegen mini kiállítást szerveztek olyan könyvekből, amelyeket már 100 évvel ezelőtt is olvastak az akkori nagyatádi iskolások és jelenleg is a könyvtár polcain sorakoznak. A Verne regényeknek nagyatádi vonatkozásuk is van, hiszen az első magyar fordítójuk a nagyatádi származású Visi Imre volt. Csütörtökön a Madách Színház „A két egyetlen” című film-szín-játékát vetítették, mely Karinthy Frigyes életét mutatta be szerelmi kapcsolatain keresztül. Vasárnap tartották a Könyves Vasárnapot, amelynek keretében ingyenes volt a beiratkozás, illetve 10 órától jutalmazták a nyári olvasás kihívás résztvevőit. Ezt a kihívást először hirdették meg, és végül öten voltak azok, akik hat könyvet kikölcsönöztek és el is olvastak a nyár folyamán a meghirdetett tematikákból.