Falakat ledöntő beszélgetések a tó partján

Már hetedszer tartott lélekszellőztető sétát Kosztya Anna, aki trénerként és coachként segíti a hozzá fordulókat. Márciusban hármat is, a kommunikáció tematikája köré szőve. A csaknem kétórás sétán kiszellőzött a lélek.

Legutóbb szerdán, a Csónakázó-tó partján sétálva beszélgetett a tréner a kommunikációról. Elsőként annak nehézségei kerültek szóba, ugyanis a zajos vadászgép elnyomta a beszélgetés hangját. Végül a vadászgép vélhetően elment üzemanyagért, ezért már nem kellett egymást túlharsogva beszélnünk.

– Akkor is kommunikálunk, ha nem beszélünk – hangzott el séta közben. – Sokat elárul a testbeszéd, a másik fél arckifejezése, ami gyakran a tervezett, valódi beszélgetésre is kihatással van.

A lélekszellőztető séták lényege, hogy kortól és nemtől függetlenül bárki eljöhet, és senki nem marad szó nélkül a végére. A tréner úgy irányítja a beszélgetést, hogy a sétálóknak legyen kedve és bátorsága hozzászólni a témákhoz.

– Sok esetben a bátorság is hiányzik, mert él egy kép a fejünkben, hogy a másik mit fog mondani arra, amit mondani akarunk neki, lejátsszuk a beszélgetést a fejünkben. Mire eljutunk odáig, hogy kimondjuk a szavakat, addigra elmegy a kedvünk attól, hogy beszéljünk, mert saját magunknak teremtünk áthatolhatatlan falakat.

Ugyan a séták a kommunikációról szólnak, de a beszélgetés kötetlen, a téma pedig amúgy is kimeríthetetlen. Elhangzottak olyan kifejezések, mint a tanult tehetetlenség, az ego, az érzelmek kommunikációjának nehézsége, a tisztelet, az elvárás, a retorika, a tudatosság, a szemléletmód, a mikrofonengedély, a nézőpontok és egyebek között az ösztönösség is.

A tréner kiemelte, hogy a kommunikáció, ha nem megy ösztönösen, akkor megtanulható, és egyáltalán nincs korhoz kötve. Azért is érdemes tanulni az asszertív kommunikációról, a személyiségek közti vagy a generációk közti kommunikációról, a közléssorompókról és a tranzakcióanalízisről, mert ezzel felismerjük azokat a szituációkat, amelyekbe korábban ösztönösen belecsúsztunk, és tudatosabbá válhatunk benne, amivel javulhatnak a kapcsolataink. 

– Az egyik kedvenc kifejezésem a tanult tehetetlenség. Ha a családban, a környezetünkben, vagy akár az országban azt látjuk, hogy nem mer valaki beszélni, akkor mi azt úgy gondoljuk, hogy ez így helyes, hisz ezt látjuk. Sokan csak azért nem mondják ki azt, amit gondolnak, mert ezt látták, ezt gondolják helyesnek. Ezen is szeretnék változtatni a sétákon.

A kétórás séta vége felé úgy tűnt, hogy ez sikerült. Az egyik sétálótársam csaknem öt éve hordozott magában valamit, amit végre ki tudott mondani, meg tudott fogalmazni, ledőlt a fal, amit saját maga köré épített. Ebben segítségére voltak a tréner nem bántó, de provokatív kérdései is.

A sétát a táblaerdőnél fejeztük be, ahol mindenki választott magának egy táblát, olyat, aminek a feliratát magáénak érzi.

Anna áprilisban is várja a sétáira az érdeklődőket, és még tavasszal elindít egy kommunikációs képzéssorozatot, aminek az időpontját a programjaink között megtalálhatják majd.

(Fotók: Röhrig Dániel)