Az új családunk

Mártika, ha ti nem lennétek nekem, én már nem is élnék. Nem is lenne miért. Nekem ti vagytok a családom – nézett rám könnybe lábadt szemmel Eszti néni. Mit mondhat erre az ember?

Alig egy éve, hogy Eszti nénit megismertem. Életem legsötétebb időszaka volt mögöttem. Jobban belegondolva, még benne is voltam.

A főiskolán jöttem össze Z.-vel egy buliban, ő is a Duna túloldaláról került oda, szintén egy kisvárosból, tetszett a lazasága, a széles jókedve, ami jórészt végig meg is maradt, csak, amikor ideköltöztünk egy albérletbe, és elhelyezkedtünk, dolgozni jártunk, akkor kezdett alábbhagyni.

Sokáig nem szúrt szemet, hogy alkohollal pótolja, állítólag a vodka-sör volt a „menüje”, a helyzet akkor fordult igazán rosszra, amikor megszületett Hanna. Egyre többször maradt ki késő estig, a kislányunk még épphogy elkezdte kiejteni az első szavait, amikor kiderült, hogy kirúgták a munkahelyéről.

Onnantól kezdve pokollá vált az életünk, néha a főbérlő elől bujkáltam, máskor a konyhapénz fele tűnt el, egyszer még támogatásért is könyörögnöm kellett, mert nem volt miből kiváltani a kicsi antibiotikumát, időnként megemberelte magát, alkalmi munkát vállalt, olyankor nekibuzdult, fogadkozott, de ennél tovább nem jutott, mondjuk, bántani nem bántott, sosem ütött meg, cserébe viszont részegen nekem szánakozott önmagán, hogy micsoda szar alak, végül a bátyám megunta az állandó kölcsönkéréseket, de főleg a véget nem érő panaszkodásaimat, ideutazott, kirakta a holmiját, kicserélte a zárat a főbérlő hozzájárulásával, és közölte Z.-vel, ha csak egyszer is meghallja, hogy zaklat engem, azonnal feljelenti a rendőrségen.

Z. nem jött többet, a városból is eltűnt, fogalmam sincs róla, mi lett vele. Hannát bölcsibe adtam, hogy tudjak dolgozni, először ugyan visszavettek a régi munkahelyemre, de hamar be kellett látnom, hogy igazuk van, muszáj lesz egy „gyerekbarátabb” állást találnom, ez lett a mostani: viszonylag rugalmas, négy órásra vagyok bejelentve, hatot dolgozom.

Ebből viszont egyre kevésbé tudtunk kijönni, ezért támadt az az ötletem, hogy keresek mellé egy idős embert, akinek segítségre van szüksége, bevásárlás, takarítás, gyógyszerek kiváltása, ilyesmi. Egy ismerős szólt, hogy Eszti néninek Drezda mellett él a fia a családjával, már megterhelő neki a másodikról lejárni, és amúgy is szinte mindig egyedül van, megbízható és állandó támaszt keres.

Amikor először elmentem hozzá, leültetett, megkínált kávéval, egy darabig csak nézett szótlanul, majd arra kért, meséljek neki magamról. Láttam, akkor csillant meg a szeme először, amikor szóba hoztam Hannát, az esti sétáinkat és meséinket. Aztán ő is hozzákezdett, és csak mondta, megtudtam, hogy tanítónő volt, a férje tizenhárom éve meghalt; két unokája van, a fiú hetedikes, a lány már gimnazista, tudnak magyarul, de ritkán beszélhet velük, a fiával is csak hetente kétszer, vasárnap és szerda este 6-kor szokta hívni; a nyugdíja ugyan nem sok, de a fia minden hónapban küld még neki pénzt, végül aztán ő maga fogalmazta meg: valójában nem az elintéznivalók nehezek számára, hanem olyan, de olyan egyedül van…

Ezen a ponton elcsuklott a hangja. Én azonban pontosan értettem.

Attól kezdve vagy minden nap felmentem hozzá, vagy legalább kétszer felhívtam, de inkább az előző. Csináltattam neki új szemüveget, boldog volt, hogy ismét tud olvasni és keresztrejtvényt fejteni; előtte leoperáltattuk a szürkehályogot a szeméről. Ő először a kedvenc regényére beszélt rá, és, bár nagyon nehezen vettem rá magam, egyszer csak beszippantott, és rég nem tapasztalt élményt adott, aztán újabb és újabb könyveket ajánlott. Egy szombaton megtanított kelt rétest sütni, hármasban gyúrtuk, töltöttük, Hannának még az orra is csupa liszt volt, sokat nevettünk, és még sosem ettem olyan finomat, minden sütinél jobban ízlett, főleg a mákos. Sétáltunk is, voltunk együtt boltban, kávézóban, hármasban még kiállításra, koncertre is elmentünk; hétvégén kirándultunk Pécsre, Kaposvárra, a Balatonra, Hannát elvittük állatkertbe. Emlékszem ott szólította először maminak a kislányom, mire Eszti néni, mint egy töltőre tett telefon, fölragyogott, és attól kezdve gyakran úgy emlegette a kisasszonyt, hogy „az én kicsi unokám”.

A fiával is hamar megismerkedtünk videóchaten, nagyon örült, hogy Eszti néni mellett van valaki, azt mondta, el se tudom képzelni, ez milyen sokat számít neki, rendkívül hálás érte, amit a folyamatosan küldött ajándékai is mutatnak. Hanna odavan a Jégvarázs-figurákért.

Először az tűnt fel, hogy Eszti néni mindig élénk, mosolyog, sőt, gyakran nevet, ha együtt vagyunk, aztán láttam, hogy Hanna is, végül magamon is észleltem ugyanezeket a jeleket.

Tegnap éppen fönt voltam Eszti néninél, amikor elkezdett panaszkodni, hogy rosszul van, kiment belőle minden erő, látszott is, elsápadt, megmértük a vérnyomását, az rendben volt, de a pulzusa fölment 103-ra. Magába roskadtan ült, vagy félig inkább feküdt a kanapén, és hirtelen elkeseredett, hogy ő már nagyon öreg, és egyre nyomorultabb lesz.

– Mártika, ha ti nem lennétek nekem, én már nem is élnék. Nem is lenne miért. Nekem ti vagytok a családom – nézett rám könnybe lábadt szemmel Eszti néni. Mit mondhat erre az ember?

Este, lefekvés után a szavain töprengtem, míg végül rájöttem, miért kedvelem őt az első pillanattól kezdve. Mert folyton dicsér, mindent, amit csinálok: Mártikám, te olyan ügyes vagy; Mártikám, te mindig ilyen finomakat főzöl; Mártikám, ezt is milyen jól kitaláltad; látszik ám, mennyi türelmed van Hannához, milyen kedves vagy vele; te egy angyal vagy, mennyit törődsz velem is!

El is határoztam, hogy ezt ma megmondom neki. És azt is, milyen jó, hogy egymásra találtunk – és egymásban önmagunkra.