A nagyatádi dohánybeváltó története I. rész

Szulokon létesült az első dohánybeváltó a térségben, a következőért nagy küzdelem volt, és többek között Lelbach Keresztélynek köszönhetően Nagyatád győzött. Itt egyedülálló módon természetes fermentálást is végeztek.

A dohánytermesztés állami monopólium: senkinek nem szabad az illetékes hatóság engedélye nélkül dohányt termelni, dohányt tiltott módon készíteni, felhasználni vagy forgalomba hozni, illetve dohányt bármely célra – akár csak átszállítás végett is – külföldről behozni. 

A megtermelt dohányt az állam a termelőtől az ún. dohánybeváltókban veszi át, itt történik az ellenérték kifizetése is. A dohánybeváltók további feladata a dohánylevelek tárolása, kezelése a dohánygyárba való elszállítás előtt. Dél-Somogyban az első dohánybeváltó Szulokon létesült (mert ott termesztették a nagy levelű, sötétbarna, vastagon erezett szuloki fajtát). A dohánytermesztés növekedése miatt további beváltó létesítése vált szükségessé, ennek megtelepítéséért nagy harc bontakozott ki három somogyi település között, ugyanis egy dohánybeváltó üzem létesítése a község fejlődésére nézve nagy előrelépést jelentett. 

1907. április 9-én Nagyatádra érkezett Uray István királyi tanácsos, felügyelő. Megtekintette az üzem felépítésére felajánlott területet és azt teljesen megfelelőnek találta. A dohánybeváltó üzem felépítésére felajánlott 7 kat. hold (kb. 4 ha) nagyságú területet a község Lelbach Keresztély nagyatádi földbirtokostól vásárolta meg, és ingyen átengedte a kincstárnak, mert ez volt a feltétele a dohánybeváltó létesítésének. A képviselő-testület jelentős számú munkahely létesítésében bízott. Lelbach kitartóan küzdött azért, hogy a dohánybeváltó Nagyatádon épülhessen meg. Ezt azzal is támogatta, hogy a tőle vásárolt telket nem kellett azonnal kifizetni.

1907. június 8-án Berkes András magyar királyi pénzügyi tanácsos a kincstár képviseletében megtekintette a területet, és további feltételekkel állt elő, pl. hogy a község építsen ki egy iparvágányt az üzem területére, és azt a saját költségén tartsa fenn. A képviselő-testület egyhangúan elfogadta ezt is. Akülönféle engedélyezési eljárások végén tartották a  versenytárgyalást 1908 szeptemberében Budapesten. Ezt 146.100 korona összegű legmagasabb ajánlattal Nagyatád nyerte meg. 1908. november 23-án engedélyezte a főszolgabíró az építkezést, a kivitelező cég a kaposvári Lamping és Fia volt.

A Nagyatádi Dohánybeváltó Hivatal üzeme 1909. október 15-én, bokrétás avatási ünnepség után megkezdte működését. Az ünnepségen a Pénzügyminisztérium a dohánybeváltó hivatal munkásai között 504 koronát osztott szét. Az üzem vezetésével Villinger Gyula budapesti dohánybeváltási kezelőt bízta meg. Kezdetben 60-an dolgoztak ott, az üzemben főként nők. 

A kezdeti időszakban a dohánybeváltó a város szélétől kijjebb helyezkedett el, a hozzá vezető út kezdetleges volt. Emiatt ősszel, sáros időben, a dohánylevelek beváltása idején a hivatal megközelítése nehézkes volt, több alkalommal előfordult, hogy a szállítóeszköz (többnyire lovaskocsi) felborult, és a drága levelek a sárban használhatatlanná váltak. Ezt a hiányosságot 1912-ben orvosolták, először a járda épült meg, majd kissé később az út is makadámborítást kapott. 

Az üzem két nagy emeletes szárítóból és kiegészítő épületekből (szolgálati lakásokból, javítóműhelyből, portafülkéből) állt. A szárítókban épültek az első nagyatádi liftek, amivel a bálákat mozgatták az egyes emeletek között.

A dohányleveleket leszedés után az otthoni, szárító pajtákban történt természetes szárítást követően bálákba varrva szállították be a dohánybeváltóba, általában október hónapban. Minőség szerinti osztályozás után továbbszállították a fermentáló üzemekbe. A nagyatádi beváltó azért volt egyedülálló az egész Dunántúlon, mert itt természetes fermentálást is végeztek, különösen a Havanna szivardohányfajtánál. A Havanna nagy levelű dohány volt, alkalmas arra, hogy kiváló szivarborítót adjon. Az Egri Dohánygyár vette át az egész itt fermentált mennyiséget (pl. 1974-ben 5000 mázsát). A fermentálás kb. két hónapig tartott.  A szárított dohányleveleket asztagokba rakták, és ponyvával lefedve füllesztették. 

A saját maga által termelt hő végezte el a szükséges kémiai átalakítást. Ennek levezénylése nagy figyelmet követelt, mert 46 foknál nem lehetett melegebb. Ezt az asztagok összerakásánál behelyezett fa hőmérsékletével – időnként kihúzva – nézték, ill. gyakorlott fermentáló mester a képződött illat alapján is tudta ellenőrizni. A fermentálás, erjesztés célja, hogy a képződött ammóniák által szép barna színt kapjon a levél. A fermentálás egy összetett kémiai, biokémiai eljárás, aminek eredménye egy sokkal jobban eltartható dohány lesz, mint a csak szárított dohány. A folyamatos ellenőrzés azért is lényeges, hogy ne lépjenek fel káros folyamatok, pl. penészedés. A leveleket kötegelték, és szárával kifelé egymásra rakták, csinos kis halmokat képezve. A dohánybeváltóba belépőt általában a frissen érő, melegedő dohány barátságos illata lengte körül; ezzel szemben, ha esetleg egynémely bála túlmelegedett, barátságtalan szalmiákszagával hívta fel magára a figyelmet. 

A fermentációs idő akár több hónap is lehetett (általában télen), ezen idő alatt akár hétszer is átrakhatták a bálákat. Közben a levelek kb. 12-14%-os fermentálási veszteséget szenvedtek, ennek nagy része nedvesség. A padlásra a szállításra előkészítendő leveleket vitték föl. Ott jutazsákokba rakták, majd úgy szállították a dohánygyárakba. 

A dohányszárító épület padlása, 2016. Huszár Endre fotója