A lócsiszárok végnapjai
Régen vót a szegény embernek is egy kis pénze. Má megeszi a ló a hasznot, mindent úgy veszünk. Elvették a réteket, mindent beharácsútak. Elvesztek a régi emberek is. Ez a sargya, ezekből minden lesz, csak ember nem.
– Nem bírnak a deressel.
– Há’ mé’ nem bírnak vele?
– Mee’ nem értenek hozzá.
– Dehogy nem értenek hozzá.
– Ümm!
– Mé’, csődör? Buziskodik?
– Nem.
– Hát?
– Olyan mint a gyerek. Játszik.
A párbeszéd után Laci bácsi, túl a hatvanon, a hangosan kimondott gondolataiba merül. Egyike ő a kevés, a régi időket megélt somogyi lócsiszárnak.
– Elvesztek a régi emberek. Ez a sargya, ezekből minden lesz, csak ember nem. A legszebb nadrágot fölhúzza, egész nap korog a gyomra, mégsem képes arrébb tenni egy téglát. Mondom neki, gyere el, van munka. Hónap megyek. Az a hónap már elmúlott.
– Senki nem akar dógozni, csak mink vagyunk ilyen bolondok. 31 ezer 50 forint a nyugdíj. Egy adag gyógyszer, amit ki köll váttanom, az 4 ezer 800 forint. Hát, ha nem csinálom, akkó’ mi lönne?
– Sokan belevágnak az állattartásba. Szép is, jó is. De: már annyira ért hozzá, amit kiolvasott az újságból. Az nem tapasztalat. Mikor reggel föl köllött kelni fekete glottgatyába, 7-8 évesen, aztán a tehén után, kihajtani a legelőre, mentünk, két gyerek, aztán ott legeltek. Kész, az vót a játszótér. Este, mikor hazahajtottuk a tehenet, még nem vótak otthol, még a mezőn dógoztak, és akkor még félre köllött húzni a ganyét, nehogy belefeküdjön, mocskos legyen a csöcse, mee’ akkor vót hajrá, Fradi! Nem vert apám, de mondta a magáét, nem lehetett, hogy mocskos legyen az állat. Kézzel fejte, mikor meggyüttek, akkor még a vacsorának is el köllött készülnie. 10 óra, mire megtisztálkodtak, lefeküdtek. Reggel 4-kor má’ fönn vótak. Napközbe aludtak egy órát, még a mezőn is.
Hétvégén kenyérsütés, az egész hétre valót megsütötték. Há, vót, óóó!, annyi kóbász lógott a palláson, sonka, szalonna, minden! Meg sok állat, csibéknek, kacsáknak víz legyen egész nap, a gyereknek meg köllött csinálni.
– Más világot éltünk, nehéz vót pénzt keresni akkor is, de könnyebb vót az élet. Vót a szegény embernek is egy kis pénze. Megtermelte, vót neki. Hát akkora darab krumpli vót, buza vót, kukorica vót, árpa vót, zab vót, hát megkapáták, izzadtak ám! Débe’ anyám lefeküdt a fa alatt, nekem el köllött menni hideg vízért, be a faluba ám, olyan 3 kilométer egy cucc.
Mindenkit ismertem ám, nemhogy nem köszöntünk ám, hogyne! Még a drótosnak is köllött, ha elment az úton.
– Há, má megeszi a hasznot a ló! Úgy veszem a szénát. A kukoricától az abrakig mindent úgy veszünk. Elvették a réteket, mindent beharácsútak. Amikor még téesz vót, mindent lehetett.
– Régen minden vasárnap megvót, hogy hun van vásár. Most? 20 ezret, ha nyer, má boldog. A csibész meg nyer 50-et is. Nincs pénzük az embereknek, há nincs is ló, elvitték ki, azt főtenyésztették. Gyütt az ember, nem tudott magyarul, mondom neki, há mit érnek ezek Svábóba? Én is adtam el neki, 4-5-öt is, benyírkedte a lovakat, csak úgy csettegett az olló benne! Benyírta, hogy első osztály, negyed osztály, vágó ló. Egy kis csúszópénzt adtam neki. Ott is ment a csibészség!
– Átlagosan ruggyák-vággyák a lovakat. Én nem szeretem. Odacsapok neki, ha megilleti. Ott az ostorom három év uta, nem is használom.
– Valamikor fuvaroztam én is. Tavasszal jöttek a boronálások, már mentünk is. Még eljön az az idő – csak mink azt már nem érjük meg –, hogy lóval fognak dolgozni. De akkor már nem lesz ló. Nehéz lesz összeszedni.
