A gyertya
„…és figyeltem a gyertyámat, próbáltam mindig úgy állni, hogy ne fújjon rá a szél, bár, ez nehéz volt, mert valahogy mindenhonnan fújt.”
Gyerekkoromban még az egész család együtt járt a temetőbe mindenszentekkor. Körbe álltunk a műkő sírnál, próbáltam kiolvasni a betűket, amiket belevéstek abba az apró márványtáblába, amit a nagyanyám meg tudott fizetni. Akkor még csak néhány betűt ismertem. Hideg volt, a család egyik fele haza akart menni, a másik pedig még állni a sírnál, erre emlékszem.
A következő évben már minden betűt ismertem, így tudtam meg az üknagymamám nevét. De, mivel már nagyobb voltam, ezért az unokatestvéreim beavattak a gyertyás játékba, mégpedig, hogy az fog meghalni legelőször a családban, akinek a gyertyája előbb elalszik.
Szóval, megkértem anyámat, gyújtsa meg a gyertyámat, és mindenképpen olyan helyre tegye, ahol égve marad az idők végezetéig. Csodálkozva nézett rám, de láttam, ahogy a széljárást figyelembe véve választja meg a gyertya helyét.
Emlékszem, hogy rettenetesen fáztam, mégis kivert a hideg veríték, annyira féltem, és figyeltem a gyertyámat, próbáltam mindig úgy állni, hogy ne fújjon rá a szél, bár, ez nehéz volt, mert valahogy mindenhonnan fújt. A játékban az volt a legborzasztóbb, hogy valaki mindenképp meghal, legalábbis így képzeltem a gyermeki fejemmel.
Az én gyertyám gyakorlatilag csonkig égett, mire elaludt. Addigra már csak anyám volt ott mellettem, a többiek mind a kocsinál beszélgettek. Kérdezte, hogy mi a baj. Nem feleltem. Nem tudtam, hogy kinek a gyertyája aludt ki legelőször, de úgy gondoltam, hogy aki jövőre majd nem jön, biztos azé.
Nem sokkal később meghalt a dédnagymamám. Sajnos, homályosan emlékszem rá, azt tudom, hogy alacsony volt, annyira, mintha az egész élet súlyát egyedül neki kellett volna cipelnie. Bottal járt, és télen-nyáron ugyanúgy fel volt öltözve, lehet, hogy azért, mert soha nem fázott, vagy azért, mert mindig. Soha nem mertem megkérdezni, hogy a halála előtt kinek a gyertyája aludt ki először mindenszentekkor, mert, ha az övé, azt nem bírtam volna elviselni.
Most már egyedül járok a temetőbe. A vasútállomásnál lévő bejáratnál szoktam bemenni, onnan látszik a nagyszüleim sírja. Ha áll valaki ott, akkor a kerítésnél megvárom, amíg elmegy, csak utána sétálok oda. Nagyon halkan köszönök nekik. Némán elmesélem, hogy mi történt velem, amióta nem jártam ott. Meggyújtok egy mécsest, olyat szoktam venni, amire az van írva, hogy minimum hat órán keresztül nem alszik el, nem azért, mintha hinnék a gyerekkori badarságokban, de jobb, ha biztosra megy az ember.
