A halála után utasították el a nagyatádi férfi kezelését

Decemberben elhunyt tüdőrákban, áprilisban írt levelet neki a kórház: eszerint az ellátása nem esik a sürgős szükség körébe, így azt az ő érdekében elhalasztják – no, és, persze, a vírusjárvány megakadályozása céljából.

Szögezzük le az elején: nem a Nagyatádi Kórházról van szó. Tegyük hozzá: végeredményben mindegy is, hiszen minden magyar kórháznak ugyanazt a sablonszöveget kellett kiküldenie a kezelésre váró betegeknek. Hogy hányan lehetnek az egész országban, azóta sem hajlandó elárulni a minisztérium. És még egy megjegyzés: a hozzánk forduló család azt kérte, ne szerepeljen a nevük, mert még ők is rászorulhatnak a hazai egészségügyi rendszerre. Úgy véljük, ennyiből is világos, hol is tartunk manapság.

A családot mélyen megrázó és felháborító történet röviden a következő. A 70-es éveiben járó Laci bácsinál (nevezzük így) tavaly augusztusban végeztek tüdővizsgálatot egy nagy egészségügyi központban. A diagnózisra heteket vártak, ám közben Laci bácsi annyira rosszul lett, hogy be kellett fektetni a Nagyatádi Kórházba. A konzultációra végül már el sem tudott utazni. December elején elhunyt tüdődaganat miatt. A következő héten érkezett az első levél az onkológiai centrumból: miért nem jelent meg a beteg a vizsgálati eredmény közlésén? Akkor a család felhívta a kórházat, és jelezte: azért, mert időközben elhunyt. Kérték, rögzítsék ezt, nem szeretnének több ilyen levelet kapni.

Hónapokkal később, most májusban újabb levél érkezett Laci bácsinak címezve: „Tekintettel arra, hogy az Ön ellátása nem esik az egészségügyi törvény által meghatározott sürgős szükség (életveszély vagy tartós egészségkárosodás) körébe, így azt a fenti jogszabályok és miniszteri utasítás alapján – az Ön érdekében, valamint a járvány terjedésének megakadályozása céljából – kénytelenek vagyunk elhalasztani. A veszélyhelyzet megszűnése után munkatársunk haladéktalanul felveszi Önnel a kapcsolatot. Türelmét és megértését köszönjük.”

– Azon még túllépnénk, hogy a kérésünk ellenére sem rögzítették édesapám halálát, de hogy közlik velünk, hogy a tüdőrák se nem életveszélyes, se nem egészségkárosító, az már minden határon túlmegy – panaszolta Laci bácsi lánya, hívjuk Zitának. – Vajon jelen körülmények között mi számít életveszélyesnek vagy tartós egészségkárosodásnak?

A magunk részéről nem fűznénk hozzá semmit. Inkább idézzük Zitát.

– Amióta csak szembesült édesapám azzal, hogy a kórt nem fogja legyőzni, kétségbeesetten ragaszkodott az élethez. Láttam a szemében minden alkalommal, amikor vizsgálatra vittük. Reményekkel telve érkezett. Bár esélye sem volt, hogy valamelyik kórház fekvőbetegként felvegye, ő mégis mindig hozta a kis csomagját. Erős akaratú ember volt, mindig kiállt a véleményéért. Mivel ő már nem teheti meg, én leszek a szószólója.
Egész életében keményen dolgozott. Volt, hogy két munkahelyen is egyszerre. Tb-fizető, adózó, rendes állampolgár volt. Élete nagy részében BM-dolgozó. Szinte sosem volt beteg, ezért pláne megérdemelte volna, hogy abból a pénzből, amit élete során a tb-járulékként fizetett, tisztességes ellátást kapjon. Az egészségügyi rendszer azonban cserbenhagyta őt. Későn diagnosztizált betegsége a kezelés hiánya miatt pár hónap alatt elvitte.

Laci bácsi a tüdőrák leggyakoribb típusában hunyt el. Mindössze három hónappal az onkológiai centrumban történt vizsgálat után. Mégis azt írták neki: „az Ön ellátása nem esik az egészségügyi törvény által meghatározott sürgős szükség (életveszély vagy tartós egészségkárosodás) körébe…”

– Hogy állíthat ilyet egy kórház, ahol jól képzett orvosok dolgoznak? – kérdezi keserűen Zita. – Nem tudom, kinek áll érdekében, hogy ez a rengeteg, beteg ember ellátás nélkül maradjon, magára hagyva, kínok közt kimúlva. Arról nem beszélve, hogy ez a hőn áhított ellátás tulajdonképpen nem ingyenes, hiszen egy életen át fizetünk érte. Sajnos, itt tart ma a magyar egészségügy, hogy egy tüdőrákos, beteg embert sem tekintenek súlyos betegnek. Pénzünkért semmit sem várhatunk. Tömegek fognak meghalni, és nem a koronavírus miatt, hanem az egészségügyi ellátás hiánya miatt.

Reménytelennek tartom ezt a helyzetet. Bízom benne, hogy a betegség elkerül minket, mert mindannyian tudjuk, mi lesz a vége – zárta sorait Laci bácsi leánya.

(A nyitókép illusztráció)