Ő csak a kutyához, hozzá csak a tévé szól

Egyirányúvá vált a kommunikáció Zsóka és a világ között. A legaggasztóbb mégsem ez volt számára, sokkal inkább az keserítette el, hogy már egyikük sem akart, várt vagy remélt semmit a másiktól.

Régebben még pörlekedett is a tévével, főként a hírműsorok bemondóival. Egyre inkább idegesítették a politikai tartalmú témák, aztán már szinte minden politikai tartalmú lett. Leginkább olyanokon bosszankodott, amelyek mindenáron azt igyekeztek bizonygatni, hogy milyen kitűnően megy itt minden, már-már az európai kereszténység védőbástyájával összeépített Wall Streeten érezhetjük magunkat, fejünk fölött – szivárvány helyett, az most nem kompatibilis – mennyei glória, és pénzeső permetez alá lágyan.

Amikor végképp betelt nála a pohár, éppen azt ecsetelték, hogy az idősek meg fogják kapni nem pusztán a kétheti, hanem a teljes 13. havi nyugdíjat, sőt, még prémium is lesz, az emelésről nem is szólva, hát teljesen hülyének néztek?!, vágta oda indulatosan a tévében beszélő fejnek, azzal átváltotta a csatornát, többé nem is kapcsolt vissza rá, és ugyanígy járt el egy másik hírműsorral is, csak kettőt tartott meg, inkább sorozatot vagy állatokat nézek meg sportcsatornát, dohogott magában.

Így vált botcsinálta darts- és teniszszakértővé, vérbeli Djokovic-rajongóvá, a napjai távoli tájak egzotikus állatai és még egzotikusabb sorozathősei társaságában telnek, utóbbiak mind kifogástalanul elegánsak, majd ki csattannak és jómódúak.

Suzy 14 éve került hozzá, Marcsi beszélte rá, a legjobb barátnője, szegény Marcsi, isten nyugosztalja, tavaly vitte el hirtelen a covid. A menhelyen együtt választották ki a kis termetű, fehér bichon-keveréket, még öt hónapos sem volt, olyan kivert kutya szemmel meredt Zsókára, hogy rögtön elbűvölte őt. Akkoriban már több mint tíz éve egyedül élt, negyvenkét évesen magára hagyta a férje egy fiatalabb nőért, aki aztán két gyereke is szült neki gyorsan, más városban élnek, sosem beszélnek egymással.

Suzy lett Zsóka pótférje és pótgyereke, később a barátnője is, közös reggeli és esti sétával, az ahhoz szükséges hámmal, cuki fekhellyel Zsóka ágya mellett, a nevére gravírozott medállal, saját állatorvossal, kutyakozmetikussal, az évszakoknak megfelelő ruhácskákkal és masnikkal. Vele reggelizett, és neki kívánt jó éjszakát.

A covid, majd Marcsi halála óta alig mozdult ki otthonról, naponta egyszer lement a pékségbe, heti kétszer a boltba, ezenkívül csak a háziorvost és a gyógyszertárat kereste fel havonta. Néha fölhívta egy régi szomszéd még a K. utcából, aztán a rég elhunyt testvérének özvegy felesége, meg egy gyerekkori barátnő a falujából. Így csordogált az idő már több mint másfél éve, amikor Zsókának feltűnt, hogy Suzyt egy ideje már nem kell visszafogni séta közben, sőt, néha még el is marad tőle, ráadásul napközben is órákon át fekszik csöndesen a helyén. Amikor az állatorvos megvizsgálta, szívbillentyű-problémát állapított meg, gyógyszereket írt föl, de hozzátette, hogy Suzy már elég idős, mindenre fel kell készülni.

Ennek két hónapja, Zsóka egyre jobban aggódik, éjszaka többször fölébred, és újabban éjjel 3-4 órától már csak forgolódik az ágyában. Ahogy előző éjjel is, de most legalább ebéd után szundikált egy kicsit a fotelben, Suzy mellett. Kissé még kótyagosan kisétál a vécére, megmossa az arcát is, visszamegy a szobába, és bekapcsolja a tévét.

Csakhogy az ismerős fények és hangok helyett pusztán szürkeség jelenik meg a képernyőn, némi távirányító-nyomkodás után pedig egy felirat, hogy hangolja újra a készülékét, na, ez már sok Zsókának, elkeseredetten lehuppan a fotelba, kezébe veszi a nagy nyomógombos mobilját – összesen alig húsz név van a telefonkönyvében, közülük heten már elhunytak -, szemüveget vesz fel, a könnyfátylon át kikeresi a megfelelő nevet, és hívást indít.

Még kétszer próbálkozik negyed órán belül, mire megszakad a búgás, és beleszól a rég hallott, de ismerős hang: – Igen, itt vagyok, rég beszéltünk, ugye, anya?!