Az édesanyákat köszöntjük

Az édesanyákat, nagymamákat, dédmamákat köszöntjük ma. A feltétlen, és soha nem múló szeretetüket.

Ők azok, akik a születésünk pillanatától kezdve az utolsó lélegzetükig ránk gondolnak, ránk vigyáznak, aggódnak értünk (életünk különböző szakaszaiban ez hol teher, hol érthetetlen, de ahogy idősödünk, úgy növekszik bennünk a hála mindezért).

Ők azok, akik elvégzik az úgynevezett láthatatlan munka nagy részét, amiért fizetség nem jár, sőt, gyakran köszönöm sem.

Ők azok, akik hosszú éjszakákat töltöttek mellettünk, míg magatehetetlen csecsemőként sírtunk, huszonnégy órában velünk voltak, mindent megtettek, hogy felkészítsenek az életre, majd, amikor először el kellett engedjék a kezünk, az ő szívük még a mienknél is jobban megszakadt. De az anyák élete erről szól: elegengedni azt, akit a legjobban szeretnek. A mi életünk, a gyermekek élete pedig arról szól, hogy igyekezzünk meghálálni azt, amit tőlük kaptunk. Persze, ez sikerülni nem fog, hisz, amit ők adnak, annál többet ember nem adhat. Valójában nem is várnak hálát. Ám, ha azt látják, hogy megközelítőleg úgy alakul az életünk (és most nem a karrierre, a pénzre és ilyesmikre gondolok, hanem az értékrendre, a világnézetre és a normákra, amiknek egy részét ők adták át nekünk), amire titkon, de sosem hivalkodón büszkék lehetnek, annál többet nem várnak.

(Kiemelt kép: depositphotos.com)