Vagy a pedagógusok mellé állnak a szülők és diákok, vagy nem lesznek tanárok

Magyarországon ma nem cél a versenyképes tudás kialakítása. Becsüljük meg az igazi pedagógusainkat – amíg még vannak -, azokat, akik szó szerint beledöglenek ebbe a munkába, érzelmileg és anyagilag. Vélemény.

Egy vitaindító – méginkább: párbeszédet kezdeményező – cikket jelentettünk meg néhány napja az Atádhíren a Leiskolázott magyar iskola címmel. Azzal a szándékkal, hogy részint számba vegyük, miként lehetne kimozdítani a holtpontra jutott hazai oktatásügyet, részint pedig teret adjunk nagyatádi, környékbeli és somogyi pedagógusoknak, írják le, ők hogyan látják a helyzetet és a kiutat.

Nem tápláltunk túlzott reményeket – aligha lennénk mostanság a párbeszéd országa -, mégis akadt néhány olvasónk, aki billentyűzetet ragadott. Közülük az első, akinek a gondolatait alább közöljük, egy pályaelhagyó nagyatádi pedagógus.

Az tény, hogy a magyar közoktatás romokban van, életképtelen, igazából csak azért működik, mert a tanárok még működtetik – még (ön)fenntartó ez a rendszer, de hogy meddig, kérdéses. Lássa mindenki tisztán: a mindenkori kormányzat mindig reformokat vezetett be, de források (pénz) nélkül. Ennek pedig csak egyetlen lehetséges végkifejlete lett: amihez „szakértői” javaslatok alapján hozzányúltak, csak rosszabb lett, káosz alakult ki mindenki fejében – diák, tanár, szülő, mindegy, kit veszünk példának.

Most ott tartunk, hogy fel kell tenni egy fontos kérdést: a közoktatást és az egészségügyet miért egy 74 éves rendőrre kellett bízni? Azért, hogy „rendet” tegyen – mindegy, hogyan, de mindkét területen (az egészségügy tervezett átalakításáról már szivárogtak ki részletek, döntse el mindenki, mennyire ért azokkal együtt, és ne legyen senkinek se illúziója, hogy mit terveznek az oktatásüggyel).

Október elején kb. 40 ezer diák, szülő, tanár, szimpatizáns tüntetett Budapesten, amihez országszerte csatlakoztak. Ez nem most kezdődött, komoly előzmények vannak, csak azt nem látják tisztán a tiltakozók, hogy ez felesleges, nem érnek el vele célt.

Az országban uralkodó gazdasági viszonyokról olvashatunk, a boltokban látjuk a címkéken az árakat, a számlákon az összegeket. „Csirkefarhát”-országban, a rezsicsökkentés csökkentésének lankáin nem lehet megvívni egy olyan harcot, amelynek a célja kiművelt emberek képzése, versenyképes tudás átadásának a biztosítása – ugyanis ez nem cél.

A legelső PISA kompetenciafelmérés világos képet adott a magyar közoktatásban nevelkedett diákok használható, a munka világában értékes tudásáról, és nem volt senki sem boldog az összegzéstől. Ezt a felmérést azóta is rendszeres időközönként megírják a diákok, és láss csodát, egyre rosszabbak az eredmények… Hogy úgy mondjam, a magyar közoktatás igazi „magyar sikertörténet” – olyan magyar puma módjára ugrunk a szakadékba.

Ami jelenleg folyik, az a magyar közoktatás részvevőitől (elszenvedőitől) nem elvi kérdés, hanem életösztön – nincs már hová visszahúzódni, a falnak van préselve, és a nyomás nem enyhül.

Miért tiltakozik hát a tanár? Pusztán pénzért? Részben igen, mert ha egy pályakezdő meghallja a nettó 160-at, nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen.

A több évtizede (nagyrészt feleslegesen) agyontrenírozott, minősült/minősített pedagógus nem lát maga előtt mást, mint reménytelenséget és sikertelenséget – szakmailag és anyagilag. Cserébe hitelesen és mélyen tudja interpretálni József Attila Reménytelenül című versét, ezzel eleget téve Kövér László azon kijelentésének, miszerint a tisztes pedagógusok nem a fizetésüktől teszik függővé a teljesítményüket.

Miért tiltakozik a diák és a szülő? Mert fel tudja fogni, hogy esélytelennek képezik, már ha van/lesz, aki képezze/tanítsa. „Minek idegennyelvet tanulni, úgyse mész te sehová sem!” (Hogyne, jaja… pont ebbe az irányba haladunk…) „Minek neked természettudomány, úgyse kell az neked!” „Nehogy tudj és MERJ gondolkozni, vitatkozni (na, nem parlamenti szinten…), mert az veszélyes!”

Miért kell (és kellett már korábban is) ennyire lezülleszteni a közoktatás színvonalát? Miért kellett a tanítóképzőkben annyira levinni a ponthatárokat, hogy gyenge képességű és tudású fiatalok legyenek majd azok, akik az elsős gyerekeket megtanítják írni-olvasni, számolni (ami ugye mindennek az alapja)?

Miért kell és kellett nevetséges bérekkel megalázni a pedagógusokat? Miért nincsen alkalmassági vizsga a tanárképes szakokon (értsd: felvesznek boldog-boldogtalant, és még igy sem lehet minden szakot elindítani a jelentkezők hiányában)?

És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy övék a nyár – nem. Akkor kapja meg az éves szabadságát, amit nem oszthat be másként, csak a tanév rendjének megfelelően – már ha kötelező jelleggel nem éppen akkor táboroztat.

Miért kell és kellett az állandóan változó „nemzethy alaptanterv” (azt hiszem így leírva keresztyénkompatibilis ma…) által meghatározott tudásszintet folyamatosan egyre lejjebb vinni? Miért csak egy tankönyvet lehet használni? Habár nem tudom pontosan, de a jelenlegi tankönyvek silány tartalmi minőségéből sejteni lehet, hogy ez is kiknek az érdekeltségi körébe tartozik.

Miért dönt ma egy pedagógus úgy, hogy megveszi inkább a TESCO-gazdaságos wc- és fénymásolópapírt, ahelyett, hogy a korábban KLIK-nek nevezett, jelenleg tankerületnek csúfolt „csoda” végezné a fenntartói dolgát? Mellesleg tisztában vagyunk azzal, hogy az ezekben ülő „oktatási” szakemberek, akik minimum pártkáderek, élet-halál urai az iskolákban? Nem, ne háborodjon fel senki – emlékezzünk csak, hogy a napokban szaktanárokat (nem is akármilyeneket) megalázó módon rúgtak ki akkor, amikor tanárhiány van. Miért nem tiltakoznak a „hivatalnoktanárok” (igazgatók), hogy elég volt ebből, elveszítik vagy a fentiekért, vagy mert kirúgják a tiltakozni merő kollégáikat?

Ma senkinek sincsen szabadsága egy iskolában – igen, az iskola szabad hely kellene, hogy legyen: ne féljen felvállalni sem a pedagógus, sem a diák a véleményét. Merthogy van véleményük – nem, nem a rendszert szidja, hanem azt, hogy elveszik a jövőjét, és most már a jelenét is.

Rossz hírem van: akivel meg kellene egyezni, ezerszer dörzsöltebb, mint a pedagógusok – ő nem most kezdte a parancsuralmi rendszerben a létezést, és előbb adott a karhatalmi szerveknek béremelést, mint adna bármikor a pedagógusoknak.

Adott hát a kérdés: mi legyen?

Vagy az érintettek jelentős része a pedagógusok mellé áll, és nyomást gyakorolnak, vagy inkább hagyjuk az egészet… és ha hagyjuk, akkor meneküljön minden pedagógus más pályára: igen, mondjon fel (teszik ezt elegen, gondolom a tanárhiány kifejezés ismerős…), és keressen más területen munkát. Jó hírem van, fog találni (amivel nem mellesleg jobban fog keresni), ugyanis egy képessége adott: tud tanulni… Mit veszíthet?

A felépített „karrierjét”? Ugyan már, de most komolyan…

Amikor pedig nem lesz elegendő tanár, aki megtanítsa a diákokat olvasni, írni, értelmezni, számolni, stb., akkor észreveszi az a szülő is a problémát, aki eddig a fejét homokba dugta – ugyanis ő fog otthon a saját szabadságának a terhére vigyázni a gyermekére, és taníthatja, ahogy akarja. (Rémlik a covidos időszak? Az, amikor a tankerület egy szót sem szólt, hogy mit és hogyan kellene csinálni, majd kapkodott a tanár meg a szülő, mert annyira jól sikerült minden?)

Vagy tegyék piaci alapúvá az oktatást: ma is vannak ilyen iskolák (állami akkreditációval), ahol a szülő tandíjat fizet. Nem vészes az a havi 50-100 ezer forint, cserébe van minden elvárható dolog, amire szükség van. Van olyan ismerősöm, aki ebben a rendszerben dolgozik: motivált, jól megfizetett pedagógus. Igaz, ennek az a hátulütője, hogy nem éppen az esélyegyenlőségre épít, no, de lássuk be: az most sincsen…

Szóval ennyi. Lehetne velem vitatkozni, biztosan én látom rosszul a dolgokat – bizonyára a rendszerváltás óta pesszimista tapasztalataim lettek. Becsüljük meg a pedagógusainkat – az igaziakat, azokat, akik szó szerint beledöglenek ebbe a munkába, érzelmileg és anyagilag.

Az „éhenhalás” lassan szó szerint lesz értendő az ő esetükben (is).