Fogja a kezem, és együtt nézzük a csillagokat

Amikor még gyerek voltam, akkor semmit nem tudtam a világról, csak azt, hogy léteznek állandó dolgok benne: nagyanyám szeretete és türelme. Holnap az időseket köszöntjük.

Esténként kiültünk a lépcsőre, zsíros kenyeret ettünk újhagymával. A Mami a kertből hozta be az újhagymát, megmosta a kerti csapnál, felszeletelte a viaszosvászon terítőn mindig ott lévő vágódeszkán, ami még az ő nagymamájáé volt. Erre tisztán emlékszem. Arra is, hogy egy tálcán kihozta nekem, az ölembe tette, majd megmutatta nekem a csillagokat. Az utcán tücskök ciripeltek, néhány kutya ugatta a Holdat valahol lejjebb az utcában. Megtudtam tőle, hogy mi az a kisgöncöl, a nagygöncöl, melyik az esthajnalcsillag, beszélgettünk a Jóistenről, a Mami szerint valahol ő is a csillagok között lakik. Ettem a kenyeret, hozzá a hagymát. Amikor elfogyott a kenyér, bevitte a tálcát, és néha, amikor szomorú volt, akkor csak fogta a kezem, csendben kémleltük az eget. Ősszel, amikor a napok már rövidebbek, az esték pedig hűvösek voltak, szőlőt hozott a kertből, elmondta, hogy mi az a peronoszpóra, úgy tettem, mintha érteném, mert nem akartam neki csalódást okozni. Valójában engem csak a csillagok érdekeltek, meg az, hogy amikor megfogja a kezem, akkor talán vigaszra talál abban a túl kicsi gyerekkézben, ami később nagyobb lesz, akkora, hogy az ő öreg, májfoltos, munkától kérges keze elveszik benne. Akkor még nem tudtam, hogy ez az elveszés fog nekem a legjobban fájni az életben.

Azt az időt már nem fogom visszakapni, amikor a lépcsőn ülve, csendben felnéztünk az égre, de elfelejteni soha nem fogom, mert akkor tanultam meg hallgatni, akkor tanultam meg tanulni, és akkor tanultam meg, hogy milyen feltétel nélkül szeretni valakit.

Ha elmegyek hozzá, valahogy mindig teljesen önmagam tudok lenni. Olyankor nem vagyok több, mint az lépcsőn ülő kisgyerek, aki a csillagokat nézte. Most már a dédunokái rohangálnak az udvaron, ahol egykoron én rohangáltam, és ez így van jól. Kimegy velük a kertbe, leszedi nekik az uborkát, megtörli a szoknyájában, majd odaadja nekik, ők pedig jóízűen megeszik, csak úgy, magában. A Maminál valahogy mindennek jobb az íze, ott egy vajaskenyér is finomabb, mint bárhol, bármi. Talán azért, mert soha nem keserű szájízzel harapok bele az ő kenyerébe.

Az öregedés nem elsősorban annak fáj, aki öregszik, hanem annak, aki a múló idő nyomait keresi a mosolygó arcban, aki figyeli a mozdulatokat, amik már kicsit lassabbak, bizonytalanabbak, aki a kezébe veszi a Mami kezét, látja, hogy az ízületek már megkoptak, már nincs benne annyi erő, mint régen, amikor húzta a szánkót a félméteres hóban fel és alá az utcában, amíg ránk nem sötétedett.

Úgy képzelem, hogy néha, ha a Maminak nem fáj a dereka, néhány estén még most is kiül a lépcsőre. Szeretem azt hinni, hogy rám gondol. Gondolatban én is ott ülök vele, fogom a kezét, és együtt nézzük az eget, ahol a Jóisten is lakik.

Soha nem fogom elfelejteni, hogy mit kaptam tőle. Szeretetet, megértést, emberséget. Remélem, ha majd megöregszem, akkor az én gyerekeim, unokáim, dédunokáim is hasonlókat fognak gondolni rólam, mert akkor tudom, hogy nem éltem hiába.