Anna néni 95 éves: nagyon jól megvagyunk!
Ő, szintén Anna nevű unokája és annak férje, akik „nem hagynak magamra”, Erzsi, a gondozónő, a négy unoka és a hét dédunoka. Anna néni maga a válasz arra, hogyan lehet boldog időskort megérni és megélni.
– A hetedik éppen most született 7-én – utal a legújabb jövevényre. – Elmentünk megnézni Nagykanizsára – meséli mosolyogva Szlávecz Jánosné, aki korát meghazudtolóan energikus és derűs.
Pedig sok mindent át- és túlélt a világháborútól a két lánya, Anci és Marika elvesztéséig. 1927-ben született Beleznán paraszti családban. Egy nővére volt, Rozi, és egy öccse, Józsi. Az akkor megszokott 6 elemit végezte. A férje vasutas volt, így kerültek albérletbe Murakeresztúrra.
– Munkahelyem sose volt, akkoriban nem volt szokás, de rengeteget dolgoztam. Volt két lovunk, négy tehenünk, két tinónk, meg, persze disznóink, baromfik. Aztán volt szőlőnk, fenyőket is neveltünk, vittük eladni Pestre.
Anna néni most sem tétlen, ősszel még rendezte a kiskertet, megkapálgatta a paradicsomot.
– Szeretett olvasni, egy éve még kiolvasta a Bibliát, három hónap alatt az egészet – meséli Anna unokája. – Regényeket is olvasott, de most nem jól lát.
A héten utazik szemműtétre Nagykanizsára, másnap színházba mennek Kaposvárra, mozgalmasan telnek a napjai.
– Pedig most már sokszor 10 óra is van, mire felkelek, letusolok, felöltözök. Egy órát imádkozok, aztán jön az Erzsi (az RSZSZK gondozási központjának munkatársa – a szerk. megjegyzése), rendbe teszi a lakást, bevásárol, felíratja a gyógyszert. Délután meg néha elsétálok az unokámhoz. Néha sütök melegszendvicset, meghívom őket, jöjjenek vacsorázni. Nagyon szeretem őket, mindig visznek magukkal, nem hagynak magamra. Nyáron a Kis-Balatonra voltunk, meg elvoltunk pizzázni Horvátországba.
Szeptemberben az Adriára utaztak az unokájával és annak férjével, Istvánnal, Anna néni akkor látta először a tengert. A 90. születésnapján pedig a Plitvicei-tavakhoz látogattak el. Ahogy akkor, úgy most is köszöntötte őt Nagyatád polgármestere egy csokor virággal, számos jókívánsággal, és a jegyzőnővel együtt átadták az Orbán Viktor miniszterelnök által küldött emléklapot.
– Szeretném, ha maguk is megérnék ezt a kort – így Anna néni. – Meg szabad kérdezni, hány éves, polgármester úr?
– 64.
– Ó, hát akkor még nincs is nyugdíjba!
Ormai István azzal köszön el tőle, hogy egészen felvillanyozódott a találkozástól, hogy Anna néni ilyen élénk és jókedélyű.
– Öt év múlva is találkozzunk, én eljövök! – ígéri búcsúzóul.
Mi még maradunk kicsit, beszélgetünk. Kiderül, a szűk család – mintegy 22-en – most szombaton fogja köszönteni Anna nénit a 95. születésnapja alkalmából.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ezt megérem. Amíg így bírok magammal, nem is megyek el sehova – utal egy esetleges idősotthoni elhelyezésre. – Talán úgy sikerül, hogy csak elalszok egyszer.
Majd ismét az unokájára néz.
– Nagyon jól megvagyunk! Nem is tudok rosszat mondani.
Arra gondolok, hogy minden bizonnyal éppen ez az, ami hozzásegítette őt a boldog időskorhoz, ami meglehetősen ritka – a jó családi és szociális kötődései, a megelégedett, hálatelt szemléletmódja és a csodás életigenlése.