A gödör
„…elmondta, hogy tudniillik van ez a gödör, kijöttek a kollégák, megnézték, azóta a fecskék fészkéből éhes szájak merednek ki, azaz, eltelt már elég idő, és mégsem történt semmi.”
Kedves Olvasóink!
Új rovatot indítunk. Valahogy így:
Mindennapi és kevésbé mindennapi történetek. Rólunk, nagyatádiakról és a kelet-közép-európai ország dél-nyugati térségében élőkről a 21. század húszas éveiben. Egy-egy vonás a vágyainkról, a gondolkodásunkról, a cselekedeteinkről és a szokásainkról. Azzal a szándékkal, hogy hozzájárul egy pontosabb, értelmezhetőbb összkép megrajzolásához.
A gödör
Még évekkel ezelőtt egy kamion húzott el a férfi háza előtt. Felriadt, mert az üres plató mindig a nagyszoba ablaka alatt zökkent vissza a helyére. Mondhatni, igazodott. Magában zsörtölődött egy sort. „Nem igaz, hogy nem tudják megcsinálni a vasúti átjárót!” Alig ért a gondolat végére, amikor egy újabb csattanásra lett figyelmes. Ez új volt. Valami más. Eltérő a megszokottól.
Felpattant, belelépett a papucsába, kiment az utcára. A szájában már ott lógott a cigaretta, elválaszthatatlanok voltak, főleg, az ilyen stresszes időszakokban, mint a hétfő hajnal, amikor pirkad, csörög, csattog, igazodik a plató.
A hajnali fények félhomályba burkolták a ház előtti útszakaszt, ahol is egy gödörre lett figyelmes. Szóval, ez dobja meg a platót, gondolta.
Visszament a házba, leült, percenként ránézett a faliórára, lassan vánszorgott az idő, odakint hallotta a nemrég érkezett fecskék csivitelését. Végül eljött a reggel nyolc.
Felhívta a közutat, hogy tudniillik van ez a gödör, legyenek kedvesek kezdeni valamit vele. Még aznap megjöttek a munkások, körbejárták a gödröt, mint egy műtárgyat. Lefotózták minden oldalról, vakarták a fejüket, majd elmentek.
A férfi megnyugodott, minthogy elindult a folyamat. Elképzelte a forró aszfalt szagát, az olajoskezű munkásokat, a munkagépek zaját, és a sima aszfaltot.
Minekutána hetek teltek el a fejvakarás óta, a platók egyre zörögtek, csattogtak, igazodtak, újra telefont ragadott, felhívta a közutat, elmondta, hogy tudniillik van ez a gödör, kijöttek a kollégák, megnézték, azóta a fecskék fészkéből éhes szájak merednek ki, azaz, eltelt már elég idő, és mégsem történt semmi.
Másnap megjelentek a munkások, forró aszfalttal, olajos kezekkel, zajos munkagépekkel Feltörték a betont. A gödör nagyobb volt, mint amire számítottak, ezért visszatemették, majd kiraktak mindkét irányból egy-egy táblát, hogy felhívják a figyelmet a jelenségre.
Később újra jöttek, annak rendje és módja szerint betemették a gödröt, leaszfaltozták. A férfi kiment, megtekintette az elkészült művet, minőségbéli előítéleteit nyomban eloszlatta a szakszerűség, úgyhogy rendkívül elégedetten ment vissza a házba.
A következő hetek nyugodt platóigazodásokkal teltek, amit minden felriadáskor elégedetten nyugtázott, volt, hogy hümmögött is egyet az elégedettség jeleként. Volt egy elve, miszerint az nem is probléma többé, amivel megtanulunk együtt élni, mert a probléma átalakul a mindennapok részéve, úgymond rutinná válik.
Egy hajnalon, nem sokkal később, igazodás, majd csattanás, csörgés. Véreres szemekkel meredt a plafonra, megmarkolta a paplant, kiment a ház elé, remegő kezében kattogtatta az öngyújtót, de az istenért nem tudta meggyújtani a cigarettát.
A gödör újra ott volt. Az aszfalt, egy teknőnyi területen, amibe akár az unokái is beleférnének, újra meghajlott.
Várakozás, telefon, a fecskék közben felnőttek, kirepültek.
A közút megérkezett, feltörték az aszfaltot, majd elmondták a férfinak, hogy ezzel nem tudnak semmit kezdeni, mert ez a gödör egy sokkal nagyobb gödör része, amit nincs kapacitásuk betemetni. Talán, nem is lehetne, ki tudja, mekkora, víznyelő, ilyeneket mondtak. A férfi elképzelte, ahogy a háza is beszakad a gödörbe, de már azt sem bánta volna, talán, a gödör aljánál már nincs lejjebb, onnan meg létráról felmászhat, ha dolga akad a városban.
Szóval, a kisebb gödröt betemették, ahogy tudták, már alapvetően hajlottan, teknő-szerűen aszfaltozták vissza, majd a teknő két szélére újra kihelyeztek egy-egy táblát, zöld, figyelemfelhívó festéket fújtak az útra, beszálltak az autójukba, és elhajtottak.
Azóta a fecskék már elmentek. Visszajöttek. Újra elmentek. A járvány csillapodott, a szomszédban kitört egy háború, a rezsiárak az egekbe szöktek, a pénz rég nem látott módon romlik, de a gödör állandó. A férfi minden pirkadatkor felriadt, ahogy igazodik, csattan, csörög a plató, amit elégedetten nyugtázott, néha hümmögött is hozzá ennek a jeleként.
Aztán a múlt héten megint furcsa zajra ébredt, más zajokra, de már ezeket is ismerte. Gépek. Az ablakon át beszivárgott a forró aszfalt semmivel sem összetéveszthető illata. A férfi gyomra görcsbe rándult. Megfordult a fejében, hogy kimegy, megkéri őket, hogy távozzanak, ne nyúljanak a gödörhöz, hagyják abba, amit csinálnak, de végül a beletörődést választotta.
Azóta napjában többször kimegy, megnézi a gödröt, ami többé már nem gödör. De mintha a közepe egy kicsit süllyedt volna az elmúlt pár napban. Tehát, van még remény.
