A No Go Zónán belül – Egy bosnyák menekülttábor mindennapjai

Khizar a lépcsőn áll egy hosszú sorban. A mosakodási lehetőségre vár, vagy hatvanan állnak előtte. Ők itt bent, elkülönítve a világtól, a tisztátalanok, gondolom magamban. Röhrig Dániel munkatársunk fotóriportja.

Nincs, aki meghallgasson – így kezdi történetét a 18 éves pakisztáni fiú. Nemrég érkezett a bihácsi táborba. A park mellett beszélgetünk, ami május óta átmeneti otthona legalább ezer embernek. Ali azt meséli: 16 évesen indult útnak, miután a szüleit, a testvéreit és a rokonait látta meghalni. A tálibok végeztek velük. A barátait napokkal ezelőtt veszítette el. Megfulladtak Szerbiában, egy folyóban. Remeg a keze, és el-elcsuklik a hangja, ahogy mondja. Választékosan beszéli az angolt. Nincs senki, aki segítsen neki feldolgozni a tragédiáját: itt mindenkinek megvan a magáé. Nem is terhelik ilyesmivel egymást a táborban.

Tábor a parkban

Bihács Bosznia észak-nyugati részén fekszik, Letenyétől úgy 270 kilométerre. A város központjától mindössze tíz perc sétával elérjük a parkosított területet. Itt már csak egy-két útbaigazító tábla emlékeztet arra, hogy valaha egy extrém parkot álmodtak ide a tervezői. Maradt még jó néhány, a meredek emelkedőre telepített, 20 centi magas, úgy 70 centi hosszú fahasáb lecsavarozva, cikk-cakkban lerakva a földes-kavicsos talajra.

A gyerekzsivaj helyét bábeli állapotok vették át: szerb, arab és angol szavak kavarognak most mindenfelé. A park fenyői alatt sorakoznak a sátrak kis utcákba rendezve, ahogy azt a kitaposott ösvények, utak adják. Köztük a nagyobb területek közösségi térként szolgálnak. Fociznak, főznek ott a menekültek. Az egész egy zenei fesztivál kempingjének a képét sugallja messziről. Közelebb érve azonban minden megváltozik: különféle ruhaneműkbe, pokrócokba bugyolált testek, görnyedő hátak, lehajtott fejek és néma szájak. Sokan a tűz mellett melegednek, persze, a tűzrakás tilos, de ennek a szabálynak a betartásával senki sem foglalkozik. Ahogy az emberekkel sem.

Átlagsorsok kísértenek

Némileg meglepődünk, amikor hamar kiderül: sokan beszélik az angol nyelvet, így nincs akadálya, hogy szóba elegyedjünk a tűz mellett ücsörgőkkel. Nem is ezért hallgatnak: a szörnyűségek itt élő valóságként kísértenek. Inkább felednék azokat, ha tudnák. Ha ki is böknek egy-két tőmondatot, csaknem ugyanazok a történetek körvonalazódnak. Csak a végük különbözik: van, aki három év, akad, aki három hónap alatt jutott el Bihácsra. Sommer például ötször próbálkozott a magyar határnál bejutni az országba. A 22 éves férfi fel is ismeri a magyar nyelvet. Azt mondja, nem maradt veszítenivalója. Elindult, itt legalább nincs életveszélyben. A családja egy terrortámadás áldozata lett. Szó szerint úgy fogalmaz: ez a sors az ő világában amolyan átlagos.

Nap nap után ugyanaz. A táborból a menekültek ellenőrzés nélkül ki-be járhatnak. Csak egy kordon jelzi a No Go Zónát a kívülállóknak.

Az újonnan érkezők éppen sátrat készítenek. Egy hosszabb faág lesz a sátor tartószerkezete, és egy vastagabb nejlon kerül rá az eső és a hideg ellen védendő.

Kissé értetlenkedünk, miért nem inkább odabent, az épületben készülnek az estére, de rögtön jön a válasz: kint még mindig jobb, bent huzat van, és sok a beteg.

Végállomás: Olaszország

Az épület felé vezető úton egy ellenőrzőpont. Mihelyt meglátják a fényképezőgépet, elállják az utunkat. Nem enged tovább az IOM (International Organization for Migration) munkatársa. A látogatáshoz regisztrálni kell, közli. Levelet küldeni az ENSZ migrációt kutató szervezetének (ez az IOM). Ígéretet kapunk, hogy gyors lesz a válasz. Majd a belépési engedéllyel megnézhetjük az épületet belülről is.

Így maradunk a parkban. Ott éppen egy háromtagú társaság melegszik: összegyűjtött gallyakat, pár tűlevelű ágat égetnek. Mint kiderül, Pakisztánból indultak el. Khizar ott járt egyetemre, informatikus diplomája van. Elhelyezkedni már nem tudott. Nem maradt, aki foglalkoztatná. Nincs szükség ott a szakértelmére, magyarázza. Három hónapja van úton, viszonylag gyorsan ideért. A szülei pénzelték az útját. Neki munkát kell találnia, ha ez megvan, segítené a családját. Az úti célja, társaival együtt, Olaszország.

Odébb, egy másik társaság is Olaszországba készül. Lassacskán kiderül, a szóbeszéd alapján igyekszik most mindenki oda. Azt mesélik, az az ország még fogad menekülteket. (Pedig éppen a napokban vezetett be szigorításokat: már a mentőhajók sem érhetik el náluk a partot.)

Egy hátizsák meg egy takaró: többeknek csak ennyi van. Ha úton vannak, 15 napi élelmet és vizet visznek magukkal. Azt mondják, a folyadék beszerzése nem mindig egyszerű feladat. Sokan panaszolják a rendőrök brutalitását, szinte mindenki ismer olyat, akit helybenhagytak. Valaki a horvát hatóság durvaságairól beszél, mások felemlegetik, hogy a magyarok a kutyákat is gyakran bevetik. Több sérült is van a táborban, ők az épületben vannak, mondja az egyik menekült. Az a valódi No Go Zóna.

Esteledik, egyre hűvösebb lesz. Elcsendesedik a tábor. Aki teheti, magára húzza sátra cipzárját, mások csak hálózsákkal védekeznek.

Bihács az Una partján

Ahogy elhagyjuk a parkot, ismerkedünk a helyeikkel is. Nem zavarnak minket a menekültek, mondja egy srác, miközben fát pakol a szüleivel. Arra itt nagy szükség van, a társasházak nagy részét is fával fűtik: központi kazánból vagy egyedileg. A városban sok helyen nagy rakásokban áll már a tűzifa. Készülnek a télre: erre a hétre már havazást mondanak. 

Látjuk őket, itt vannak, de nem csinálnak semmit, folytatja a menekültekre utalva a fiú. Bejárnak a városba vásárolni. Különösebb problémát nem okoznak. Nagyobb baj az, hogy előbb jönnek a csekkek, mint a fizetés, már ha jön. A srác a helyi focicsapatban játszik. Az NK Jedinstvónak („Egység”) nagy szurkolótábora van, de a nézők kénytelenek végigülni a meccseket a kényelmetlen székeken és a fedetlen lelátón.

Csaknem negyvenezer ember él a városban, a hozzá tartozó 48 településen még harmincezer. Bihácsot az Una folyó szeli ketté. Tiszta vize vonzza az extrémsportokért rajongókat. Erre épül a város turizmusa. Több mecset és minaret is található itt.

Ezekből időnként felhangzik a müezzin hangja, megtörve a szökőkutak csobogását. A főutcán egymást érik a kávézók, éttermek, újságos standok. Kijjebb, egy lakónegyedben ugyancsak üzletek sorakoznak a földszinten: pékség, fodrászat, fogadóiroda és burekes. Ezekben viszont már sorban állnak a menekültek. Szombat délután van, az élelmiszerboltok nyitva, sok menekült érkezik teli szatyrokkal megpakolva.

A tisztátalanok betongettója

Másnap reggelre az IOM által ígért gyors válasz nem érkezett meg, ahogy egyébként máig sem. Így arra az elhatározásra jutunk, kihasználjuk a lehetőséget, hogy hajnalban még a rend őrei sem annyira éberek.

Egy hátsó bejáraton jutok be az épületbe. Ez valójában egy be nem fejezett kollégium: többnyire csupasz beton és tégla, igazi gettó. Mintha a pokol kapuján lépnék be.

Ám szerencsére a tiltott zónában rögtön egy ismerősbe botlom. Khizar a lépcsőn áll egy hosszú sorban. A mosakodási lehetőségre vár, vagy hatvanan állnak előtte. Ők itt bent, elkülönítve a világtól, a tisztátalanok, gondolom magamban. Az udvaron konténerek vizesblokkal. Ezt a vöröskereszt munkatársai biztosítják.

Több lépcsőház is van az épületben, lefelé indulok.

Szűkebb folyosók, vélhetően ezek amolyan műszaki helyiségek lettek volna. Az egyik ilyen sötét lyukban legalább egy tucat ember alszik.

Egy kamaszfiú kalauzol, mutatja, a mellette lévő helyiségben főzni szoktak. Kérdezem, meg tudná-e mutatni az épület többi részét is. Nem lehet, válaszolja: ha közben rajtakapják, a rendőrök elverik őt és, lehet, engem is. Elbúcsúzunk.

Egy lépcsőfordulóban pokrócba burkolózott embereket látok az ablak alatt pihenni. Aztán már nem marad több idő: egyszercsak felbukkan a vöröskereszt munkatársa, szívélyesen megkér, fáradjak vele. Közben elmondja, itt nem szabad tartózkodni, a menekültek nagyon veszélyes emberek, azt sem szeretik, ha fényképezik őket.

Perceken belül az ellenőrzőponton találom magam, ahol tegnap az IOM munkatársa megállított. Kiderül, Szulejmánnak hívják, elnéző mosollyal kérdezi, tényleg vártuk a válaszukat és nem kaptuk meg? Mivel engedélyem nincs, ezért némi vita után a fényképezőgépben lévő kártyát letörölteti velem. Azt szerencsére nem tudja, hogy előtte folyamatosan cseréltem és mentettem a képeket egy külső tárolóra.

Feketén-fehéren

Igyekeztünk feketén-fehéren leírni a tapasztaltakat. Nem hozzátenni, kiszínezni, de elhallgatni sem. Ugyanakkor jelezzük: semmi sem csak fekete vagy fehér. A tény: Bihács félbehagyott kollégiumában több száz menekült ember él. Szándékosan nem írjuk le, hogy menekülttábor, mert innen mindenki önként, ellenőrzés nélkül távozhat. Az épület nem fűthető, sőt, ablakok, ajtók sincsenek, a hidegtől semmi sem véd bennük. Az ott tengődők szerint naponta körülbelül 300 adag ételt osztanak ki nekik. Mások azt mondják, ez lassacskán egyre kevesebb, mert a régióban működő vöröskereszt anyagi korlátai végesek, és kimerülőben vannak. Az ENSZ migrációval foglalkozó autonóm szervezete, az IOM felügyeli a kollégium és a hozzá tartozó park rendjét a helyi rendőrség és a saját embereivel.

Az is tény: az itt meghúzódó emberek az otthoni körülményeikhez, fenyegetettségükhöz képest viszonylagos biztonságban vannak. Nekik – és mások számára szintén – sajnálatos tény végül az is, hogy ez a viszonylagos biztonság Európában van. Ahogy egyik beszélgetőtársunk mondta: ha egyszer rendeződik otthon a helyzet, hazamennek.